Elmaradt kilakoltatás

Elmaradt a kilakoltatás Budán, a XII. kerületi Konkoly-Thege utcában, pedig szinte az összes médium képviselője megjelent a helyszínen. Talán éppen ezért – véli az önkényes beköltöző családfő. Az elhíresült csillebérci tábor szomszédságában lévő területen körülbelül 50-60 hajléktalan él, ki házikót talált magának, ki pedig csak „sátorozik”. A kilakoltatás helyszínén megjelent Vecsey Miklós kormánybiztos is. Ő azt mondja: meg lehet és meg is kell teremteni a jogi környezetet ahhoz, hogy minden rászoruló a saját adottságainak megfelelő ellátást kaphasson.

Minden csupa zöld, a madarak csivitelnek. A ház, ahol most a kilakoltatókra várnak az önkényes lakásfoglalók, valamikor a két világháború között épülhetett. Álomtelek a Konkoly-Thege utcában, milliókat fizetnének érte. Dudás Lajos, a családfő viszont nincs abban a helyzetben, hogy fedelet vásároljon a feje fölé, pláne nem itt… A lakás rendezett, tiszta, ugyan nincs villany, de víz van. A fürdőszobát legalább lehet használni. A telek vége a „dzsungelbe” visz, a többi hajléktalan által elfoglalt faházak közé. A porták beszélnek lakóikról. Van, ahol térdig ér a szemét, más helyen – ahogy mondják – a padlóról is lehetne enni. Otthon. Dudás Lajos is csak azt szeretne.
– Én nem lennék milliomos. Csak egy ház kellene, egy gyerek meg biztos munka. Mást nem akarok – mondja. Ő is, élettársa is állami gondozottak voltak, semmiféle családi háttérrel nem bírtak, ami az életkezdéshez kellett volna. Dudás Lajos mindössze négy osztályt végzett el, élettársa hetet, pedig mindketten kirázták volna az ujjukból a vizsgákat. Másképp alakult.
– Most már késő a bánat – mosolyog a 29 éves családfő, aki azért nem tett le róla: egyszer befejezi az általánost. Most építkezéseken dolgozik, persze feketén:
– Ma már nem vesznek fel rendesen senkit. Nem lehet azt megfizetni – magyarázza, hogy miért lojális a főnökével. Ez a „lakásmizéria” azonban már ezt a viszonylag biztos munkát is veszélyezteti. Nem mer elmenni otthonról, mert sose lehet tudni, hogy mi lesz. Jönnek a rendőrök? Kirakják az asszonyt az utcára?
– A főnök azt mondta, neki olyan ember kell, akire biztosan számíthat. Igaza van. Én is örültem hogy dolgozhatok – magyarázza. A harmadik kerületben született, ahogy mondja, lovári oláh cigány, s olyan szép tájszólásban beszél még mindig, mintha valahonnan Szabolcsból szakadt volna a fővárosba.
A médiamunkások csak gyűlnek a porta előtt, és persze itt van az Utca Embere hálózat is. Az aktivista lányok rózsát és bodzavirágot tűznek a hajukba, a kora nyári kánikulában sétálgatnak a fűben, beszélgetnek a házigazdákkal.
– Megérkezett Vecsey Miklós – fut végig a hír az újságírók között. A még Göncz Kinga által kinevezett kormánybiztos tájékozódni jött. Ő volt az atyja a tarnabodi hajléktalanprogramnak is, amely – ahogy mondja – több-kevesebb sikerrel, nehézségekkel, de működik. A civil szervezetet, a Szent Margit Alapítványt Szinetár Péter és kolléganője, Tigyiné Zsuzsanna képviseli. Véletlenül bukkantak rá a kilakoltatás előtt álló párra, és amiben lehet, igyekeznek segíteni. Ahogy Szinetár Péter mondja, most már valóban szükség lenne egy igazi szociális kerekasztalra, meg kellene határozni az irányelveket, lehetőségeket, mert ez így nem megy tovább. Ő maga is az utcáról küzdötte viszsza magát a „normális” életbe, jól tudja, miről beszél. Együtt kellene működni. De amíg az állami kegy dönti el, hogy melyik civil szervezet kaphat pénzt, a rivalizálás elviszi az energiákat. Nem kell más, csak egy kis jóakarat, és nagyon sok embernek lehetne segíteni. Szinetár Péter állítja: harmadával kevesebb pénzből dupla annyira hatékony szociális rendszert lehetne működtetni, ha például megcsinálnák a hajléktalanok nyilvántartási rendszerét. Így ki lehetne szűrni azokat, akik „megélhetési” hajléktalanok, és az életüket arra alapozzák, hogy naponta végigjárják az összes jótékonysági szervezetet. A hajléktalanszállók építése, létesítése nem megoldás, csak egy bizonyos rétegnek. Mindenkinek a maga igényei szerint. Mert az a legfontosabb. A hajléktalanság kísérőjelenségeit – mint a drog, az alkohol és az egyéb mentális problémák – is kezelni kellene. Egyre több család kerül az utcára például az eladósodás miatt. Külön programok kellenének az ilyen gondok kezelésére, amelyekkel meg lehetne előzni a nagyobb bajt: a fedél elvesztését.
Dudás Lajos élettársa türelmesen válaszol a riporterek kérdéseire. Nem kertel: elmondja, hogy amikor kikerült az állami gondozásból, feltették neki a kérdést: készpénzt akar, vagy az állam befizet neki egy lakásra? Ő fiatal volt, és azt mondta, inkább a pénz kell. A pénz elment, lakás pedig nincs. Vecsey Miklós egyfolytában telefonál, közben megérkeznek a Máltai Szeretetszolgálat aktivistái is. A kormánymegbízott azt mondja: meg lehet érteni az önkormányzatot, hiszen nem lehet ingyen odaadni azt, amiért más évekig dolgozik. Szerinte az új kormányrendelet viszont talán képes megakadályozni, hogy embertelen módon történjenek a kilakoltatások. Haladék: ez kell ennek a fiatal párnak is. Egy esély az újrakezdéshez.
Az asszony elmondja azt is: a bútorok a régi tulajdonoséi, csak a szőnyeget hozták ők. De a tulajdonos, amikor ott járt, azt mondta: maguk rendes emberek. Erre a legbüszkébb.