(mi az az én…)

Én nem tudom, hogy az ember, túl a természetes fizikai és szellemi fejlődésen, tökéletesedik-e élete során. Itt nem teljesítményre vagy teljesítőképességre gondolok, hanem a lélek és elme állapotára, amely a szubjektum, vagy a lény belső tartalmát és érdeklődésének irányát határozza meg. Az úgynevezett siker vagy közmegbecsülés ebben az értelemben nem sokat jelent. Amíg az „én” önmaga megvalósítását és kifejezési lehetőségeit keresi, addig valójában körbeforog és sehová se jut. Értéke és mértéke természetesen annyi, amennyit másoknak ad, de önmagát ezzel csak akkor boldogítja és nyugtatja meg, ha adományának lényege és tartalma a szeretet.
Martin Buber Haszid történetek című könyvében olvasható, hogy a karlini aharón rabbi a cáddikok és nagy tanítómesterek egyike, egy alkalommal így szólt: „Ki merészeli magát Énnek nevezni, holott ehhez csak Istennek van joga.” Persze ezt a gondolatot idézni egy olyan korban, amikor a sok-sok, tán többmilliárdnyi én nyomulása már-már az egyetlen lehetséges létmódként tárul elénk, illetlenség. Bár a több milliárd én önmagában is mulatságos.
Furcsamód manapság önmagamtól gyakran kérdezem: ki vagyok én? Annak ellenére, hogy ez az egész írássorozat, amely immár tizenhetedik éve jelenik meg a Magyar Nemzetben, az én szóval kezdődik, nagy megnyugvással venném, ha a fenti kérdésre úgy tudnék felelni: senki és semmi. Jóval közelebb vagyok ugyan ehhez a beismeréshez és felismeréshez, mint néhány évvel ezelőtt, de még munkál bennem az önérzet, a kritikai hajlam, s valószínűleg bizonyos elismertségre vágyás, ami kétségkívül összefügg az énnel, és jelenlegi meglátásom szerint szégyellnivaló.
Már magában az, hogy gondolok valamit, s ezt mint igazat vagy bölcset szándékomban áll közreadni és megosztani másokkal, az én elképesztő terpeszkedésére utal, mivel nyilvánvalóan azt jelenti, hogy valamifajta befolyásra törekszem. Bár ahogy éreztettem, jelentéktelennek érzem magamat, mint ötéves koromban, s hiszem, hogy ez a jelentéktelenség csak Isten által nyerhet értelmet és rangot, mégis gondolkodom és okoskodom, miközben megnyugvásra törekszem. Például azt gondolom, hogy aki Istent szereti, az önmagát szereti. Isten szeretetének pedig valódi lényege a szeretet, így általában, s a hozzánk közel állók szinte korlátlan szeretete is, amiben az „én” önmagát aláveti. Hol másutt kereshetnénk a békét és boldogságot? Ez a szeretet, ha feddhetetlen, talán távol tartja tőlünk a gyűlöletet, az irigységet, a nagyzolást és a halált.
Persze tudomásom van arról, hogy a keresztény tanítások szerint is szabad gyűlölni, sőt szót emelni a gyűlölni való tettek, gondolatok és hazugságok ellen. De azok hordozóit szeretni illenék. Kafka szerint: hogyan lehet egyáltalán bűnös az ember, amikor valamennyien emberek vagyunk? Nincs jogunk ítélkezni, de megbocsátanunk csak az ellenünk vétkezőknek lehetséges.
Olykor elképedve gondolok arra, hogy csodának nevezzük azt, amikor Isten megtöri saját teremtésének rendjét, s természetesnek tekintjük a teljes teremtés folyamatos csodáját. Nem látjuk még, mi van az emberiség útjának végén, s milyen titkokba enged betekintenünk az Úr, mi minden van a természetes világban, aminek titka feltárulhat előttünk, s mi minden az, ami rejtve marad, amíg a Teremtő örök fénye nem ragyogja be.
Sokszor és sokan mi, emberek felizgatjuk magunkat, s dicsőségnek tekintjük, ha valami értékesnek vélt dologra bukkanunk. Hisszük-e, hogy mindent Isten rejtett el, amit az ember előbb vagy utóbb megtalál. Ady, akit a túláradó „én” valósággal el-elöntött, azt írja: „Az első emberi bátorság áldassék, a tűz csiholója…” Mennyi, mennyi tüzet csiholtunk, hányszor, de hányszor voltunk bátrak, s hányszor lettünk nyomorultak és tökéletlenek.
Egyre jobban érzem, hogy semmiségemben egyetlen szilárd pont van: a hit és a szeretet. S egyre biztosabban és sürgetőbben hiszem, hogy nem kell törekednem semmi másra.
Hogy a szereteten kívül bármivel viszonozhatom-e azt, amit az egyetlen Éntől, Tőle kaptam, (én) nem tudom…