Szánkódomb

Pécsi Ildikó színművésznő népszerűsége ma sem csökkent. Akkor sem, amikor négy évig a parlamentben ült. Szívvel politizált, amire ráment az egészsége. Mostanában ír, rendez, különben meg a családjának, a kertjének és a kutyáinak él.

Kicsi korom óta színésznő szerettem volna lenni. Ami azért volt érdekes, mert Tiszapolgáron, a kis faluban, ahol születtem, híre-hamva sem volt színháznak. Háromévesen közönség előtt szerepeltem, ami azt jelentette, hogy a kertben bemutattam új ruháimat a növényeknek. A kedvenceim a paprikák voltak. „Papókák, én színésznő leszek!”
– Honnan tudott a „színésznőségről”?
– Ez az. Nem tudom. Egyszerűen tudtam.
– Mégis felvételizett az orvosira.
– Talán a szüleim miatt, de ők a színművészetire való jelentkezésemet is természetesnek vették.
– Mivel foglalkoztak a szülei?
– Apám dohánytermesztéssel. Akkoriban azt gondolták, hogy dohánytermesztő ország leszünk. Apám mezőgazdasági szakember volt, a dohányüzemek létesítésénél segédkezett. Így mindig ott laktunk, ahol apámra szükség volt. Anyám velem és a házzal foglalkozott.
– A főiskolai tanulmányairól szólva szeretettel emlegette Básti Lajost.
– Igen, mert Sulyok Máriával együtt a beszédtanárom volt. Nem volt mindennapi, ahogy a főiskolára bekerültem. Írtam egy kérelmet. Akkoriban egy gimnazista a kötelező egyenruha és sapka ellenére egyfajta szabadságban élt. Én kosaraztam, szavalóversenyeket nyertem, és színjátszó körbe jártam. Évente egyszer a szomszéd fiúgimnázium diákjaival közösen vittünk egy darabot. Máskor, ha nem voltak fiúk, mi játszottuk a férfiszerepeket is. Így történhetett, hogy a Revizorban eljátszhattam a férfifőszerepet, Hlesztakovot. A felvételi kérelmem körülbelül a következőket tartalmazta: „Pécsi Ildikó vagyok. A Zrínyi Ilona Leánygimnáziumba járok. Színésznő akarok lenni, és akármit csinálnak, úgyis az leszek. Sokkal jobban járnak, ha azonnal felvesznek, mert ha nem, nagyon mulatságos látvány leszek kilencvenéves koromban a jelentkező diákok között – matrózruhában.” Básti erre annyit mondott, hogy ez a lány annyira őrült, hogy ha csak egy picit tehetséges, fölvesszük. Fölvettek, bár ezt a mondatot nem hallottam, így végigizgultam az egészet. Hatezren jelentkeztünk abban az évben a főiskolára.
– Kik voltak az osztálytársai?
– Például Tóth Judit, Demjén Gyöngyvér, Győri Franciska, a kis Latabár, Kézdy György, Cs. Németh Lajos, Kőműves Gyuri.
– Legtöbbjüket alig ismerik az emberek.
– Igen, pedig kezdetben jól startolt mindenki, csak később alakult ez így. Bennem működik valami, amivel magamra vonom a figyelmet. Ezt nem akarom, egyszerűen van, mint ahogy az is, hogy nem zúgolódom a sors ellen. Igaz, először haragudtam a világra, amikor hoztak egy törvényt, hogy kezdő színésznek három évig vidéken kell játszania, mert Pesten főszerepeket alakítottam. Aztán megbékéltem, annál is inkább, mert Pécsett, ahová kerültem, eljátszhattam a drámairodalom legnagyobb szerepeit.
– Hatvanötben már a Vígszínházban próbálta a Karamazov testvéreket. Hívták?
– Igen. Sokat filmeztem Várkonyi Zoltánnal, aki akkor a Víg főrendezője volt.
– A filmek hozták meg önnek is a népszerűséget. Olyannyira, hogy egy időben Magyarország legszexisebb színésznőjének kiáltották ki. Hogy bírta?
– A népszerűséget? Hiába ismertek, bárhová beléptem, ugyanúgy bemutatkoztam, mint a többiek. Soha nem gondoltam, hogy közkedveltnek lenni természetes. Édesanyám is úgy nevelt, hogy ne szálljak el. Bár egy csomó nagyon jó dolog történt az életemben, azt gondolom, nem feltétlenül dolgoztam meg érte, inkább szerencsém volt. A természetemmel is alapvetően elégedett vagyok, egy tulajdonságommal állok hadilábon, az étvágyammal. Ez borzasztó. Nemcsak azért, mert a túlsúly egészségtelen, önmagammal nem tudok elszámolni.
– Fiatal nőként karcsú volt.
– Azért, mert koplaltam, úsztam, tornáztam. Mindent megtettem az alakomért. A baleset után (2004 augusztusában szalagkorlátnak ütközött – K. E.) lefogytam, aztán visszahíztam.
– Az akaraterejével van probléma?
– Igen, de közben annyi mindent meg tudok csinálni, amihez szintén akaraterő kell. Az édességnek annak ellenére nem tudok ellenállni, hogy cukorbeteg vagyok. Az orvosom szerint csoda, hogy élek. Most, ahogy jöttem, láttam egy nagyon finomat.
– Diabetikus sütik is vannak.
– Nem szeretem a rosszat.
– Megvannak még a kutyái, a dalmata meg a két vizsla?
– Most három vizslánk van. Kettő lakik nálunk, egy a fiaméknál. Következetesebb vagyok velük, mint korábban. A dalmatának nem volt szabad feljönnie az ágyba, de mivel a hálószoba nyitva volt, bejöttek. A vizsla lefeküdt az ágy mellé, a dalmata viszont kettőnk közé hasalt fel úgy, hogy a lába lent volt. Fél éjszakákon volt így, míg össze nem esett a fáradtságtól, akkor lefeküdt.
– Gödöllőn lakik.
– A hatvanas években vették a szüleim a telket, hetvenegyben építettünk rá, és néhány éve élünk kint. A ház előtt két hatalmas fenyő áll, még Csaba fiam születésekor ültettük. Az unokám tulipánfája is már kilencéves. A cédrus, amelyet a huszonötödik házassági évfordulónk alkalmából ültettünk, szintén hatalmas. Mindenem ez a kert.
– Csökkent az emberek szeretete, amikor 1994 és ’98 között országgyűlési képviselő volt?
– Nagyon kevés negatív visszajelzést kaptam. Ma már úgy látom, kicsit naivan álltam hozzá a dolgokhoz, mégsem érzem elpazarolt időnek. Igaz, a cukorbetegségemet ott szereztem. Az igazi politikus az eszével gondolkodik, a művészek a szívükkel. Többen infarktust kaptak képviselőségük alatt, Nagy Attila a parlamentben halt meg, Kéri Tamás festőművész szintén belehalt az infarktusába, én „csak” cukorbeteg lettem. Ha nincs művész a parlamentben, más lesz a politika, kevésbé művészetpártoló. Képviselőségem alatt sikerült a korkedvezményes nyugdíjat elintézni a színészeknek.
– Ma is elvállalná a képviselőséget, ha az MSZP felkérné?
– Nemrég találkoztam a Madáchban Dunai Tamással. Beszélgetni kezdtünk a jelen állapotokról, hogy milyen nehéz mindenkinek. Tamás azt mondta, nem létezik, hogy mindig így lesz. Szerinte hinni kell abban, hogy egyszer jobb lesz, és meg kell érte tennünk mindent. Elég öreg vagyok már, hogy lássam, van az ember és az ország életében is nehezebb időszak, amikor mindenkinek azon kell munkálkodnia, hogy jobb legyen. Minden párt vezetőjének példát kellene mutatnia. És ha már kijöttünk a kátyúból, akkor lehetne azon versengeni, ki lesz a győztes, a jobb- vagy a baloldal.
– Tagja a színészek szakszervezetének. Mit gondol a szinkronszínészek sztrájkjáról?
– Fontos a szinkron, hiszen egyre több a külföldi film, amelyeket csak akkor vesznek meg, ha szinkronizált. Én, ha korábban megkaptam egy Sophia Loren- vagy egy Claudia Cardinale-szerepet, először is megnéztem a filmet, miről szól. Majd elkezdődött a munka, ami szívügyem volt. Fontosnak tartottam, hogy élethű legyek, mert súlya volt a dolognak. Akkoriban még léteztek szinkronfesztiválok. Ma a forgalmazók az urak, ők diktálnak, a szinkronszínészek pedig kénytelenek sokszor fillérekért dolgozni. Megértem, hogy sztrájkoltak. De külföldön egy interjúért, egy képért is fizetnek a színésznek. Ma itthon csak Győzike kap pénzt, ha fotózzák. Fontos lenne egy jó színházi törvény, mint ahogy a felelősség megállapítása is.
– Kinek a felelőssége?
– Mindenki felelőssége, aki állami pénzek fölött diszponál. A vezetőknek felelősséget kellene vállalniuk a munkájukért. Egy színházigazgató, főrendező büntetlenül megteheti, hogy hatmillióért csináltat díszletet, amelyet aztán kidob, mert mégsem jó a darabhoz, de Manci nénit megbünteti az ellenőr, ha jegy nélkül utazik. Az sem jó, hogy a színészeket nem védi semmi. Nincsenek társulatok, csak darabra szerződnek. Régen, amikor megkaptuk a diplomát, úgy tűnt, hogy életünk végéig biztonságban dolgozhatunk. Ma jó, ha egy színésznek összejön havi három előadás. Egy előadás díja harminc- és ötvenezer forint között mozog. Miből is él akkor egy művész? Már filmforgatás is alig van.
– Egy ideje elég sokat ír.
– Valamikor játszottam a Görögnek születtem című regény adaptációjában. Ennek a műnek az alapján írtam egy darabot Bencze Ilonának, amelynek a címe Színésznők. Emlékszem egyszer egy kritikára, arról szólt, hogy az öregedő színésznők műfaja a monodráma. Amikor én még nem öregedő színésznő voltam, kétszer nyertem színházi fesztivált monodrámával. A legnehezebb műfajok egyike a monodráma, hiszen több mint egy órán keresztül ébren kell tartani a közönség figyelmét.
– Rendez is.
– Igen, szeretek rendezni, és amikor felkérek valakit egy szerepre, nem akarok azon filózni, hogy vajon igent mond-e vagy nemet, attól függően, milyen pártállású. Szerencsére még senki sem mondott nemet.
– Az utolsó darabok egyike, amelyet színre vitt, Arisztophanésztól A nők ünnepe. A parlamentben is szeretett volna külön foglalkozni a képviselőnőkkel.
– Azt gondolom, a nők problémája a környezetükre, a családjukra is kihat. Tehát nagyon fontosnak érzem a nők lelki egészségét, azt, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Bár végső soron mindegy, hogy valaki férfi vagy nő. A fontos az, ami a szívében van az embernek. Sokkal szigorúbb erkölcsi normákra lenne szükség.
– Belső vagy külső normákról beszél?
– Mindkettőről. Nem elég csak a külső. Ha az nem válik belsővé, nem ér semmit. Nem lehet egész életen át valakinek a kedvéért ezt meg ezt tenni. Akkor jó ez az egész, ha belülről fakad. Katolikus vallásúak voltak a szüleim, engem is úgy neveltek. Hiszek a túlvilágban, abban, hogy a tetteinknek következménye van.
– Önmagában is hisz?
– A legjobban magamban bízom. Ez a legfontosabb, az önbizalom. A balesetem után mindenki segíteni akart, segített is. Hogy sikerült felépülnöm, azt mégis leginkább magamnak köszönhetem. Van képességem, erőm, ami segített. De ezt az erőt otthonról hoztam. Nagyon fontos, hogy ki hová születik, és itt nem az anyagi jólétről beszélek. Elmesélek egy történetet ezzel kapcsolatban. Zuglóban laktunk, a lakásunk mellett volt egy szánkódomb. Télen mindennap kivittem a fiamat, szánkóztunk. Nem messze volt egy gyermekotthon, de akkor ezt még nem tudtam, csak egyszer láttam, hogy egy csomó gyerek feljön, felborogatják a szánkókat, hógolyókat dobálnak, lökdösődnek. Csabi fiam is felborult. Na, több se kellett, elkezdtem üvölteni, hogy nem szégyellitek magatokat, mit szól az anyátok, ha meglát benneteket. Mint említettem, nagyon jó beszédtanáraim voltak a főiskolán. Az egyik fiú elém áll, és azt mondja: nekünk nincs anyánk! Rámeredtem a gyerekre, belém fagyott a szó. Aztán halkabban annyit mondtam, hogy nekem volt anyám, és annak a fiúcskának is van, akit felborítottatok. De ha nektek nincs, akkor elnézést kérek tőletek.