Szeretetszolgálat a kulisszák mögött

V I S S Z H A N G

Néha elképedek attól, mivé is fejlődött a Baptista Szeretetszolgálat tíz esztendő alatt. Ruhaadományok gyűjtésével és osztásával kezdtük egy barátommal meg a családommal, valamint egy már akkor matuzsálemi korú teherautóval. Ma pedig ott vagyunk tucatnyi országban csaknem száz munkatárssal, több mint tízezer szenvedőnek segítve külföldön és sok százezernek itthon…
Ilyenkor megijedek egy kicsit. Abban a negyedórában, amikor nem csörög a mobilom, nem kell útnak indítanom egy kollégát Afganisztánba, vagy biztosítani Libanonban szolgáló speciális mentőinket.
Féltem őket. Az enyémeket és azokat, akikért dolgoznak. Távol a családjuktól, sivatagban vagy fagyban, olyan idegen kultúrákban, ahol elég egy rossz gesztus, apró figyelmetlenség, és fegyverekkel nézhetünk szembe egyre táguló pupillával. Sokukat elveszítettem. Az elsőt, egy fiatal önkéntest Groznijban, akit agyonlőttek a szemem láttára. Akkor abba akartam hagyni. Mindent. És azokat is elveszítettük, akik belefáradtak, megtörtek, elmentek, vagy akit én küldtem el, nehogy baja essék. Mindegyikükre emlékszem, persze nem voltak sokan, de egyetlen ember is nagy kincs ebben a szakmában.
A tekintetükre emlékszem: nincs igazság, ez volt a szemükben. Igazuk volt, egy segélyszervezetnek a pesavari nyomornegyedben vagy a Srí Lanka-i túlélők között nem a munkatársai lelki üdvét kell óvnia, hanem a szükséget szenvedők életét, hitét, akaratát. Sok esetben más kultúra az, ahol járunk, nagy felelősség még csak üdvözölni is az ott élőket. Hát még segíteni, jól segíteni nekik. Forróságban, moszkitóktól, a malária vagy a hasmenés kíméletlenül bekövetkező rohamaitól gyötörve. Mi nem egy-két napig vagyunk jelen valahol. Az elsők között érkezünk, mint Délkelet-Ázsiába a szökőár után, amikor még tart a borzalom, amikor még nem tudni, mennyi lesz az áldozatok „végleges száma”. Iszonyodom ettől a kifejezéstől. És persze nem megyünk haza, amikor már elmentek a tévéstábok. Jelen vagyunk akkor is, amikor a túlélők rájönnek, hogy ez nem rémálom volt, hanem maga a rémség. Amikor elfogynak a szavak, a könnyek, de marad az éhség, a nélkülözés és a tudat: mostantól valami más lesz, megmásíthatatlanul. Étel, fedél, biztonság kell és jó szó, türelem azokhoz, akik száz másodperc alatt elvesztették az asszonyt, a férfit, aki mellé előző este lefeküdtek. És a gyereket…
Pénz kell mindehhez, nagyon sok pénz azoktól, akiknek van. Eddig sem, ezután sem várunk arra, hogy a média hírei felkeltsék az „adakozó kedvet”, összegyűljön egy misszióra való anyag. Elindulunk, csaknem gépiesen. A kis létszámú csapat mögött itthon ötvenen–hatvanan dolgozunk, hogy még többet szerezzünk a túlélőknek, hogy még több embert mentsünk meg. Nem tágítunk, mert bár a pusztulással szembemenni a leghírérzékenyebb dolgok közé tartozik, mi azt a bizonyos másnapot is meg akarjuk adni azoknak, akiknek minden pillanat újabb fájdalom.
Ott vagyunk Srí Lankán is, és hitem szerint maradunk, mert dolgunk van azokkal az emberekkel. A Help program, amely mindmáig egyedülálló a világon, éppen erre a csökönyösségre épít. Életet menteni, aztán új reményt építeni a túlélőknek, velük, általuk. Egyszer láttam egy mentőorvost dolgozni, betört koponyájú, sikoltozó kisgyereket próbált ellátni. „Ne hagyd magad, kisöreg, én sem hagylak!” – szólt rá a kicsire, aki erre megpróbálta összeszedni maradék erejét, mert rászóltak, hogy nélküle nem fog menni…
Megtanultam, az az ember van a legnagyobb veszélyben, aki néma.
Titkon örülök is egy kicsit, ha azt hallom, hogy bírálatot kapunk a rászorulóktól vagy a környezetüktől. Nem adták fel, ezt üzeni a kritika, akár reális, akár túlzó. Akarnak valamit az élettől, megpróbálnak talpra állni, küzdeni magukért. Ez az igazi megmenekülés!
Munkatársam, Vaskuti Pál az elmúlt három évben mindent megtett Srí Lankán, ami emberileg, szakmailag lehetséges volt. A legjobb anyagokat biztosítottuk az építkezéshez, aminek eredményeként az a hely nem földönfutók nyomornegyede, hanem település. A túlélők szeretete ma is körülveszi őt. Örülök, hogy van, aki észreveszi, folyik a szennyvíz, itt-ott hullik a festék. Mert van, aki azt mondja erre: gyertek, menjünk, javítsuk meg! Bárcsak lenne pénz is, amelyet odaadhatnánk nekik, azoknak, akik úrrá próbálnak lenni a szükség káoszán.
Szenczy Sándor,
a Baptista Szeretetszolgálat vezetője