Öreges, szépen cirkalmazott írással levelet kaptam Nagy Kálmántól, amelyben arról értesíti szerkesztőségünket, hogy az aggastyánkor elérésével szeretne hozzájárulni a múlt tisztázásához volt elítélttársai nevében is. Ugyanis az akkori hírközlő szervek elhallgatták az igazságot, megmásították a tényeket, becsapták, félrevezették olvasóikat. Nagy Kálmán, a szegedi Csillag valamikori fegyence évtizedek óta a börtön tőszomszédságában lakik, házának erkélye a szögesdróttal körbevett magas falakra néz. Feleségét is a börtön „jóvoltából” ismerte meg.
– Börtönéveim letöltésének végén jártam – dőlt hátra a karosszékben Nagy Kálmán –, amikor 1951-ben Szegedről új politikai elítélteket hoztak a Csillagba. Semmit sem tudtak a börtönéletről, hozzátartozóik sem sejtették, hová szállították őket. Segítettem nekik. Későbbi feleségem családjának közvetlenül a fegyház mögött volt a háza, a telken kertészkedtek. Egy nagy fehér rongyot csavartam a kezemre, és mivel magas voltam, elértem a börtönrács ablakát, azon keresztül integettem a gyomlálgató lánynak, hogy figyeljen fel rám. Amikor észrevett, tükörírással leírtam neki azoknak a nevét, akik frissen kerültek a börtönbe, valamint hozzátartozóik címét, és kértem, értesítse a családjukat. A lány megtette, elment a megadott címekre. Másnap hasonló módon jelezte, hogy beszélt a hozzátartozókkal. Ő is bemutatkozott a kerti lombok alól: megtudtam, hogy a neve Irén. Ez így ment heteken keresztül, a különleges támogatónk titkos összekötőnk lett – emlékezik vissza Nagy Kálmán.
– Ötvenkettő május 18-án szabadultam, és írtam neki egy lapot, megköszöntem a segítségét. Hazamentem Pécsre, fizikai munkásként dolgoztam, de három év múlva visszatértem Szegedre, akkor már mint villanyszerelő, és részt vettem a Tisza malom felújításában. Aztán eszembe jutott, hogy megnézem kívülről egykori „lakosztályomat” és a szomszédban lakó segítőmet. Az ablakból éppen egy fiatal lány hajolt ki. „Bakos Irén itt lakik?” – kérdeztem. „Igen, itt – válaszolta –, én vagyok az.” „Nem ismer meg?” – néztem rá. „Nem, soha nem láttam magát” – felelte. Ekkor elkezdtem neki tükörírással írni. Felismert, örömében majdnem kiesett az ablakon. Behívott a házba, és ezzel megpecsételődött a sorsom.
Ez a házasság több mint ötven éve tart. Persze felvetődik sok kérdés. Miért vállalta egy fiatal lány ezt a kockázatot? Nem élt-e előítélet benne a fegyenccel, majd a volt rabbal szemben? Nagy Kálmán felesége, Irén így emlékezik vissza:
– Az apácákhoz jártam iskolába, az alsóvárosi zárdába. Minket a kedves nővérek az elesettek támogatására, a gyengék segítésére tanítottak. Fontos szempont volt az önkéntesség. Mivel mélyen vallásos voltam, az apácarendek erőszakos feloszlatása után rettentően haragudtam a Rákosi-rendszerre. Úgy éreztem, elvettek tőlem valami nagyon fontosat. Egyetemre sem juthattam be, mert nem voltam „haladó” szülők gyermeke. Kálmán épp jókor jött. Nem néztem, hogy börtöntöltelék, mert addigra sok mindenben csalódtam. Anyámmal próbáltam megbeszélni a végleges döntésemet, és neki is végtelenül szimpatikus volt a fiatalember. Talán azért tartózkodtam egy ideig, mert úgy éreztem, kissé idős hozzám, hiszen hét és fél év volt közöttünk a korkülönbség. Végül is jó, hogy hozzámentem. Három lányunk van, unokáink közül kettő végzett orvos, a harmadik most fejezi be a főiskolát.
De miért is került Nagy Kálmán börtönbe, hogyan lett a diák politikai üldözött?
Az Államvédelmi Osztály (ÁVO) pécsi szerveinek 1946. november 14-i jelentése szerint nagyszabású illegális szervezkedés nyomára bukkantak a városban, amelynek célja, hogy megakadályozza a kommunisták helyi hatalomátvételét. Az Új Dunántúl című újság még rá is tett egy lapáttal: eszerint Tasnádi Ottó és Nagy Kálmán, a fasiszta szervezkedés vezetői a köztársaság megdöntésére készülnek. Az ifjak valóban több kisgazda-képviselővel felvették a kapcsolatot. Bár a diákok többsége még fiatalkorú volt, az ügyet annyira fontosnak vélték, hogy maga Péter Gábor utazott le a fővárosból Pécsre. A szigorúan bizalmas jelentés Rajk László belügyminiszternek készült, Péter Gábor államvédelmi rendőr vezérőrnagy aláírásával. Először tizenhat, majd húsz tanulót vettek őrizetbe. Péter Gábor a miniszternek írott jelentésében megjegyezte, hogy a szervezkedők közül többen a kommunista párt tagjai voltak.
Nagy Kálmán szerint a kommunisták nagyon elszemtelenedtek a kisgazdák által vezetett városban, és a szovjet megszállókkal együtt részt vettek erőszakoskodásokban, gyilkosságokban, rablásokban minden következmény nélkül. Nem volt, aki megálljt parancsoljon nekik. Ekkor határozták el több társukkal együtt, hogy ezt nem nézik tétlenül. Nagy Kálmán a kereskedelmi iskola utolsó éves tanulója volt, de a szervezkedők között akadt ipari tanuló, gimnazista, egyetemista és néhány felnőtt is. Egyik társával, Tasnádi Ottó lakatostanonccal beléptek a Magyar Kommunista Pártba, de előtte egyeztettek a Független Kisgazdapárttal.
– Azért léptünk be a kommunistákhoz, hogy kikémleljük a szándékukat – mondja Nagy Kálmán. – Magyarán: a kisgazdapárt jóváhagyásával beépültünk hozzájuk. Sok mindent megtudtunk. Például amikor Mindszenty József hercegprímás bejelentette, hogy 1946 októberében Pécsre látogat, a kommunisták bekiabálásokra, zavargásokra készültek a gyűlés és a mise közben. A mi csoportunk viszont tudott róla, és biztosította a bíboros védelmét. Tekintélyes ellenerőt akartunk létrehozni, amely meggátolta volna a kommunisták hatalomátvételét. Cserkészgyűléseket szerveztünk, toboroztuk az új tagokat, Gerő-ellenes röpcédulákat hordtunk az utcákra, néhányan fegyvert is beszereztek. Naivan azt hittük, hogy le tudjuk győzni a kommunistákat. Végül lebuktunk. Máig sem tudjuk, hogy hozzánk is beépítettek-e valakit, aki köpött, vagy a véletlen műve volt az egész. Valószínűleg sohasem derül ki.
Utólag természetesnek látszik, hogy Pécsett sem sikerült megállítani a kommunisták térnyerését, ráadásul a kisgazda vezetők, képviselők nem akartak együttműködni a diák szervezkedőkkel. Mindenesetre Szirtes, a kisgazdapárt egyik vezetője és Peer Viktor, Szécsei Béla kisgazda nemzetgyűlési képviselők nem helyeselték a fegyveres harcot. A Magyar Államrendőrség pécsi kapitányságán felvett jegyzőkönyv is ezt tanúsítja. Viszont megemlíti, hogy a diákszervezkedést támogatta Krassói Ferenc „fasiszta” kereskedelmi iskolai tanár és Kocsis Mihály „nyugatos” honvéd főhadnagy.
A büntetés kemény és megtorló jellegű volt. A másfél évig tartó úgynevezett fasiszta diák-öszszeesküvés bűnperében a Népbíróságok Országos Tanácsa Nagy Kálmán és tizennégy összeesküvő esetében 1948. május 14-én hozta meg a jogerős ítéletet. Nagy Kálmánt a demokratikus államrend elleni szervezkedés bűntette miatt háromévi kényszermunkára és tízévi hivatalvesztésre ítélte. A vizsgálati fogsággal együtt öt és fél évet ült, 1952. május 18-án szabadult.
– Nem voltunk mi fasiszták – szögezi le a volt elítélt. – Csakhogy ezzel a megbélyegzéssel súlyosabb ítéleteket lehetett hozni, és jobban meg lehetett félemlíteni az embereket. A magyar diákság zöme abban az időben ellenséges szemmel nézte a kommunista pártot.
Nagy Kálmán egész életére kihatottak a hatvan évvel ezelőtt történtek. Dolgozott a fővárosban az ötvenes években a metró építésénél, aztán a felvonójavító vállalathoz került fizikai munkásnak, villanyszerelőként bejárta az országot. A priuszát mindig elővették, így előmenetelre, fizetésemelésre nemigen számíthatott. A hetvenes években végül előreléphetett a ranglétrán, műszaki osztályvezető lehetett egy pécsi vendéglátó-ipari vállalatnál, majd miután Szegedre költözött a családjával, részlegvezetővé nevezték ki egy elektronikai szövetkezetnél.
Nagy Kálmán megbékélt a múlttal, de fájlalja, hogy a szemléletmód a múló évtizedekkel sem változott sokat. Búcsúzóul csak ennyit mondott:
– Sajnos úgy tapasztalom, hogy a tényeket ma is gyakran semmibe veszik.
origo.hu
Erős üzenet a lobbinak, hogy már a Publicus szerint sem kérnek a magyarok Pride-ból
