Avatók

– A most megszüntetett támogatási rendszer alapgondolata az volt, hogy a szórványvidékeken található vagy szórványközösségekhez tartozó műemlékek kutatását segítse azokban a régiókban, ahol a közösségeknek nincs elég forrásuk műemlékeik megóvására. Csakhogy a felfelé ívelés után az évi 150 millió forintos összeg csökkenni kezdett, s most, 2007-ben meg is szűnt. A majdnem tízéves kifutási idejű támogatási rendszer nagy területen, sok műemléken indított el munkálatokat; s rengeteg jól sikerült felújítás valósult meg a segítségével.
– A magyarországi források megszüntetése után nem számíthatnak nagyobb mértékben a többségi társadalom támogatására?
– Romániában lassan elfogadtatjuk, hogy nem pusztán kisebbségi értékekről van szó e templomok, kastélyok esetében, hanem mindez közös kulturális örökség. A magyarországi támogatások következtében könnyebben juthattunk bukaresti pénzekhez társfinanszírozásban. A román művelődési minisztérium szinte kötelességének érezte, hogy legalább akkora támogatást nyújtson, mint a magyar. De itt nem azon van a hangsúly, ki mekkora részét adta a pénznek, hanem a közös elhatározáson, amelynek eredményei voltak, mint például a gelencei katolikus vagy a kilyéni unitárius templom felújítása. Hasonló a helyzet a másik kisebbség, a szászok kulturális örökségével: a német állam támogatását is kiegészítették a románok, és e támogatás is hanyatlik, de nem szűnt meg, ami óriási különbség!
– Milyen konkrét tettekre van szükség, lehetőség az új helyzetben?
– Kisebbségi közhely, hogy a remény hal meg utoljára. Még mindig bízom abban, hogy jobb belátásra térnek a megfelelő fórumon éppen funkcióban levő emberek. Talán ráébrednek arra, hogy ők ideig-óráig vannak hatalmon, a kulturális örökség időtartama hosszabb, és remélem, rövidke hivatali idejük alatt nem visznek végbe akkora rombolást, hogy a műemlék ideje előbb lejárjon, mint az övék. Voltunk rosszabb és sokkal jobb helyzetben is. Úgy kellene felépíteni a támogatást, hogy a magyar állam befektet egy műemlékbe mondjuk ötmillió forintot, és automatikusan jön ehhez az összeghez további öt-, tízmillió a partner ösztökélésével. Ugyanakkor ez a támogatás munkalehetőséget adott a szórványban élő embereknek, és a szakma újjáéledését, ébredését segítette elő. Szakrestaurátor-közösségek jöttek létre, fiatalok specializálódtak erdélyi műemlékekre. Most mi lesz velük? Egy támogatás ne politikai célokat szolgáljon, hiszen múltunk megőrzéséről van szó. Ezek a műemlékek a mi történelemkönyveink, dokumentumaink, amelyekre szükségünk van, de úgy látszik, sokszor még mindig fontosabb emlékoszlopok, -táblák avatása: ezeken az alkalmakon megjelenhetnek a politikusok, s politikai tőkét kovácsolhatnak maguknak. A templomfelújításnak van közösségépítő ereje, nem a táblaavatásnak.
– Mi történik azokkal az emberekkel, akik befektetik pénzüket, kezük munkáját templomuk felújításába?
– Ez az igazi tragédia: a közösségrombolás! Nem annak a néhány épületnek az elvesztése: mindannyian tudjuk, hogy a műemlékvédelem gyásztevékenység, tetszik, nem tetszik, a kulturális örökségnek mindig van valamennyi lemorzsolódása, de az emberi érzelmekkel, sorsokkal, a kohéziós erő elvesztésével nehéz harcolni. Épp a szórványban jelenthet kapaszkodót egy-egy épület. Érdekes, hogy most éppen Magyarigenben beszélgetünk, ahol az a furcsa helyzet állt elő, hogy a lelkész családtagjai adják a közösség nagyobb részét. Ez szomorú, mivel gyakorlatilag szinte üres templomban prédikál a lelkipásztor. Óva intek tehát minden döntési helyzetben lévő politikust, jól gondolja meg, mielőtt e kérdésben lép, mert mindennek nagyon súlyos következményei lesznek. Aki azt mondja, hogy ez múltba nézés és nem jövőépítés, az csak saját köldökét csodáló ember lehet.