Fantomórák

Mi történt az iskolával? – kérdezi háborogva akadémikus ismerősöm. Én még osztatlan tanyasi iskolába jártam, ott mindenki megtanulta a betűvetést és az olvasást. Mindenki hátrányos helyzetű volt, nem volt rendes ruhánk, cipőnk, sokszor éheztünk és fáztunk, könyvre, füzetre nem telt, de mindenki megtanult írni és olvasni! Mindenki vitte valamire! Én az Akadémiáig!
Ahogy számolgatom, kollégám a harmincas évek végén, a negyvenes években járhatott iskolába. Én hatvanhatban lettem iskolás. Iskolánk Kőbánya szélén volt, kertvárosi és nagyon egyszerű munkás-, lakótelepi környezetben. Mindenki szegény, nem különültek el a munkás- és az értelmiségi származású gyerekek. (Nem emlékszem szegregációra. Persze a munkásgyerekek neve mellett valami piros jel volt a naplóban, de ezzel nem büszkélkedett senki, és senki nem is irigykedett rájuk. Általánosban. Az érettséginél és felvételinél mintha jelentett volna valamit…)
Úgy emlékszem, hogy mindenki viszonylag ugyanazon idő alatt és azonos fokon megtanult írni, olvasni, számolni. A felsőbb osztályokban már voltak (osztályzatokban is megjelenő) különbségek a fogalmazásban, a szóbeli előadásban, a memoriterek tudásában, a számolásban, az orosznyelv-tudásban, de – ismétlem – alapfokon mindenki tudott írni, olvasni, számolni… Az internetes hálózatépítő portálon találkoztam is volt általános iskolai osztálytársaimmal: mindegyik dolgozik, boldogul. Pedig nagyon szerény körülmények közül jöttünk.
Ha jól emlékszem, az egyetemi pedagógiaórákon (az 1980-as évek eleje) sem hallottam tömeges olvasási, írási és számolási zavarról. A diszlexia, a diszgráfia, a diszkalkula, a fél- vagy funkcionális analfabetizmus, az illiteráció (írásbeli és ebből fakadó egyéb műveletlenség) kifejezéseket felnőtt koromban ismertem meg. Ugyancsak felnőtt fejjel (manapság) szembesültem azzal, hogy a hazai és nemzetközi fölmérések tanúsága szerint a lakosság egy-, sőt kétharmada nem érti a szövegeket.
Mi történt tehát az iskolával? Én jóakaratú és hívő ember vagyok. Jóakaratú, mert mindig azt föltételezem, hogy a másik jót akar, és hívő, mert hiszek abban, hogy másnak is lehet igaza. Ebből következően mindig hittem az újításokban, a reformokban. Tudom, hogy az embernek mindig törekednie kell a tökéletesebbre, s ehhez folyamatosan új és új erőfeszítésre, ismeretekre, módszerekre van szüksége. Természetesnek vettem tehát azt, hogy amióta az oktatásügyben vagyok (1966-tól, tehát több mint negyven éve), folyamatosan csak reformokban élünk. Volt itt olvasástanítási reform, integrációs reform, államigazgatási ismeretek reformja, fakultációs reform, reformtanterv, reformpedagógia, ezerféle kísérleti oktatás, tanmenet és tankönyv, majd közeledve a mához: kompetenciafejlesztés, Nemzeti alaptanterv és annak reformja, kerettanterv és annak reformja, illetve a reform reformjának a reformja… Ott tartunk, hogy annyi volt a mindent szétziláló, félresikerült, sőt hátravető reform, hogy most már az egészet újra kell kezdeni. Nyilván új reformmal.
Csaknem három évtizedet többnyire a felsőoktatásban töltöttem. Az ország „első” egyetemén ma ötféle (!) tanrend szerint oktatunk: nem kredites, kredites egyetemi és főiskolai, valamint a vadonatúj BA-képzés. Nem is csoda, ha ebből nem „lát” mindent az etr (a számítógépes egyetemi tanulmányi rendszer), vagyis vannak továbbra is fantomhallgatóink, fantomóráink és nyilván fantomdiplomáink is (de ezt nem tudom). Még véget sem ért az első BA-év, máris mondják, hogy reformálni kell, merthogy egy csomó minden nincs jól. Vagyis lesz ezek szerint normál BA-, reformált BA-, valamint re-reformált BA-képzés is. Készülődik az MA-, ugyanolyan „szervezetten”, mint az alapja, és erre épül a már kész, de valójában félkész PhD-rendszer. Az egyetemi tanulmányi rendszer annyira bonyolult, hogy amikor dékánhelyettes voltam, így jellemeztem a helyzetet: ahány hallgató, annyi tanulmányi rendszer (akkor tehát mintegy nyolcezer). Van is ebből problématömkeleg: nappalis, levelező, kiegészítős, finanszírozott és költségtérítéses, túlfutó, első és második alapképzéses, diplomás, másoddiplomás, sima bölcsész és tanárképzős, második tanár szakos, szülési szabadságra távozott… Ebből következően egy-egy ügyes hallgató két évtizedet is eltölthet a felsőoktatásban.
Folyamatosan átalakulunk, reformálunk, újítunk, minőség-ellenőrzünk, tantervet, tankönyvet írunk, taneszközöket készítünk, bennünket is folyamatosan minősítenek, akkreditálnak, titkosan és nyilvánosan ellenőriznek, stratégiát gyártunk, pozicionálunk, és újabbnál újabb feladatok, részlegek jönnek létre: diáktanácsadó, questura (kvesztúra) hallgatói ügyfélszolgálat, oktatási iroda, minőségbiztosítási iroda, innovációs központ, tudás- és technológiatranszfer-iroda, fenntarthatófejlődés-projektiroda (úristen, mit kellene mindebből fenntartani?), karrierközpont, életvezetési tanácsadó, hallgatói szolgáltató iroda…
És közben a lakosság egy- vagy kétharmada nem tanul meg írni, olvasni, avagy megtanul, de nem érti a szövegeket… Kollégáim már második évtizede mérik, kimutatják: a felsőoktatásban is gond van az írás- és olvasáskészséggel. Az olvasott műveltség (literáció) színvonala folyamatosan hanyatlik. Az önkormányzatok felolvasóembereket kénytelenek alkalmazni.
Mi történik az iskolával? A sokszor mezítlábas, klott- és mackónadrágos gyerekek az egyetlen osztályteremben, olykor fázva és éhesen megtanultak írni és olvasni. Ma ennyi „építkezés”, gazdagodás, reform, minőségfejlesztés után egyre nagyobb a zavar, a kilátástalanság, a csőd.
Jóakaratú és hívő ember vagyok. Most abban hiszek, hogy egy kicsit békén kellene hagyni az iskolát!