Gondolati munka

„Tudtommal az antifasizmus nincs betiltva” – írja Tamás Gáspár Miklós a Népszavában, hosszú és összeszedetlen cikkében, a hipotetikus jobboldali sajtóterrorról értekezvén. Viszont semmit nem mond az antikommunizmusról, amit például a köztévé műsorában a minap Bánó András és Debreczeni József közös erővel – mintha egy sort sem olvastak volna Pethő Sándortól – valami ásatag, idejétmúlt orbánizmusnak bélyegzett, amelyet a rendszerváltozást követő generációk szerintük már nem is értenek, mert nem látták élve Kádárt. Tamás Gáspár Miklós látta, én is láttam: ezért nem értem ezt a szelektív demokrataságot. Én még azt is láttam, amikor Tamás Gáspár Miklós, mint az antikommunizmus szakállas lovagja, úgyszólván a vállainkon vonult be a monolit parlamentbe.
Azóta sok víz lefolyt a homlokunkról, s hétszeresen beigazolódott Karinthy filozófiai tétele, miszerint minden másképpen van. Tamás Gáspár Miklósról például kiderült, hogy ideológiai szélkakas: olykor egészen a baloldali szélsőségig sodródik. Ám bármilyen vadat mond vagy ír, szent tehén, a klub nem rekeszti ki: inkább besorolják az intellektuális szórakoztatóiparba. Jómagam neveztem először bulvárfilozófusnak – azóta mások is átvették. Mea culpa: ez az ámokfutás nem filozófia és nem bulvár – mindkettő feltételez ugyanis némi következetességet, s törekszik a zárt rögeszmerendszerre.
Tamás Gáspár Miklós szerint a jobboldal „a cenzúra, a hiperlojalitás és a tollbamondás politikáját követi”, s megismétli tételét, hogy „akármilyen rossz ez a mostani balliberális kormányzat, ez a jobboldal nem alternatíva, még konzervatívok számára se”. Azon kívül, hogy a lukácsi ökörséget ismétli torzított formában (miszerint a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál), szemlátomást a fogalmaink sem ugyanazok. Képes például kijelenteni: „A Magyar Rádiónak jelenleg mérsékelt konzervatív vezetése van.” Hát, nem tudom: valamelyikünk akkor nem ért magyarul. Én soha nem alkalmaznám külső kényszer nélkül a „reakciós” jelzőt sem (a nem kevésbé hazug „haladó” ellentétpárjaként): minek Sztálint és Rákosit a falra festeni?
Szó esik a pamfletben többek között lapunkról is. Tamás Gáspár Miklós szerint „a Magyar Nemzet legalább jól szerkesztett, magyarosan írott, érdekes, informatív újság, bármit gondoljon is valaki némely publicisztikáiról” – képzelem, milyen kínszenvedés lehetett ezt a Népszava szerkesztőinek leadni. A „némely publicisztikák” közül az én soraim citáltatnak elő – nevem a vudu szertartáskönyv szerint nincs, úriemberséget meg nem lehet venni az Ecserin egy ezüstfejű sétabottal. „A szoclib értelmiség (…) öngyilkos módon viselkedik, amikor elegyíti az elfogultságot, az előítéletességet a bágyadt, ernyedt beletörődéssel. Tessék meghallgatni, hogyan vélekedik a jobboldal az értelmiségről.” Aztán a hosszú idézet, benne a sérelmezett kitétellel: „Egyszer majd össze kell számolni, mennyi közpénznek hágtak a nyakára a Konrádok, Hellerek, Dessewffyk, Debreczenik és társaik.”
Tamás Gáspár Miklós szerint nem kell összeszámolni. „Nehéz elhinni, hogy ez a jobb sorsra érdemes hírlapíró (ez volnék én) csakugyan azt képzeli, hogy ezek a szerzők pénzért – közpénzért – írják, amit írnak. Milyen fogalmai lehetnek szegénynek az írástudókról? Azt hiszi talán, hogy Csoóri Sándor, Jókai Anna, Makovecz Imre pénzért mondja, amit mond? (…) Én Konrád, Heller, Dessewffy, Debreczeni politikai állásfoglalásaival mostanában szinte soha nem szoktam egyetérteni, de hát nem kétséges, hogy szavaik mögött őszinte meggyőződés áll, és – többnyire – komoly gondolati munka.”
Hacsak az nem. Ezek után már csak arra volnék kíváncsi: mondjuk a Mein Kampf mögött állt-e gondolati munka?