Halálközeli élmény

Halálközeli élményem támadt minap. Lepergett előttem az 1890 és 2007 közt eltelt idő – vagy száztizenhét év. Humán időben számolva, számítva ez matuzsálemi életkor, az ember által elvileg megélhető idő felső határát karcolja. Száztizenhét esztendő, sec-perc alatt, avagy világtörténelem néhány ezer karakterbe zárva, pár flekk.
1890. A megmaradt fényképek kora. És az elveszett fényképek kora. Szürke és barna, olykor némi arany, máskor beszüremkedő bíbor, akár a véraláfutás. Figaro itt, Figaro ott – figurák itt, figurák ott. Állnak, és bennük még a nyárs – nem sültek ki, hogy mi lesz. Bámulnak, mint borjú az új kapura. Nem sejtik, hogy ránk néznek. Hogy valaha leszünk majd mi is. Majd pihensz te is. Vékony kocsányú babakocsin üdvös mongol idióta tekintet. A férgese hull, túlélőbajnokoké a világ. Tébécé, kolera, szifilisz, tífusz és malomkerékkalap. 1848 már ágyúdörejként sem hallható. Postagalambok turbékolása kelt a delikvensekben kétes és kósza idillt.
1900. Egy Karinthy Frigyes nevezetű nagyon fiatal ember bejegyzi a naplójába, hogy elkezdődött a huszadik század. Egy kevésbé fiatal ember, bizonyos Max Planck felveti, hogy a fekete test sugárzása kvantált módon volna egzaktul leírható. A folytonosság megszakad, létrejön a hatáskvantum. És az állóképek, mint éberkómás túlélőgépek, megelevenednek. Burleszkfilm, csak itt, a fotók végzetes komolyságának ellentmondva paradox módon mindenki élből hülye. Amúgy pedig terjed a hír, hogy valahol valaki már repült. Mintha Leonardo da Vinci kísértene újra denevérszárnyaival. Az a hír is terjed, hogy a szifilisz gyógyítható, és egyesek őssejtbeültetésre mennek Kínába. Léda van, s a tabloid újságok kebelkrémet, illetve mellnagyobbító szereket ajánlanak a delnők számára.
1910. Ugyanez, csak még inkább. A helyzet fokozódik. Az arisztokrácia még világegész. Az emberi beltenyészet, a ló, a bor és a brüsszeli csipke nem érzékel nyomort, ám tudja, hogy mi a báj. Carszkoje Szelótól egész Londonig soha nem látott arányú bájtermelés folyik. Európa-ház? Európa-bálterem. Ez a bálok és hadgyakorlatok kora. Mintha többször volna szabadtéri rendezvényekre alkalmas idő, mint kemény tél – a vén, budai hársfák alatt.
1914. John Lukacs szerint a hosszú tizenkilencedik század most ér véget. Most jöhet a bánatima. Mire lehullanak a levelek, már vége is. Aki otthon marad, annak nem érzékelhető, hogy ami történik, az háború. Aki otthon marad: az levelezőlap. Aki harcol: az anziksz. Mindegy, hogy élsz, mindegy, hogy halsz, milyen a nemed, a változás elemészt, és a saját képére formál. Szügyig ér az iszap, s az eleddig féken tartott októberek, novemberek, decemberek meg januárok mintha elszabadulnának, de a nyár se az, mi volt, az is merénylet a tüdő ellen, sóhaj helyett. Ja, és mindenki rágyújt. A spangli az egyedül érvényes internacionalista közmegegyezés.
1918. Mindennek vége, és a valami kitart. Ha nem tudnánk, hogy az az alak ott Lenin, akkor nem tudom, minek is tekintenénk, de mindenki tudja, hogy ez az alak ott Lenin. A bolsevik Don Quijote győz, a császárok pedig, akiknek minden indóházban kint lógott a képük, belezuhannak az európai káosz emésztőgödrébe. A világ ekkor már menthetetlenül modern, és fogalma sincs, hogy mit kezdjen magával. Olyan, akár a maga számára idegen kamasz. Elidegenült. Sohase hitte, hogy ez megtörténhet vele. Megrokkant és felnőtt. A léghajó és a stuka közt lebeg artisztikus kötéltáncos gyanánt.
1925. Ilyet ki mond? 1919, az volt. 1929, az is volt. 1929 a nagy világgazdasági válság. 1919: a forradalmak. Vagy 1939? A második világháború kirobbanásának éve – az: év. Esetleg 1949: az a fordulat éve. Vagy 1945: a második világháború befejezésének éve. Vagy 1989: a rendszerváltás éve. De hogy 1925? Ki hallott még ilyenről? Egyáltalán, a nagy évszámok közé miért kell beszúrni a szürke robotosokat? A futottak még esztendőket? A történelem miért tömörítetlen megoldás? Mi szükség az anonim esztendőkre? Olyanok az anonim esztendők, mint a tömegsport. Mint az NB II. Ha nincsenek, az idő nem tud honnét átrobbanni az első osztályba.
1947. Az amerikaiak Európában, Roswellnél az idegenek, az ufók pedig Amerikában. Az oroszok Kelet-Európában, Jalta Berlinben. Ötvenmillió ember hiányzik a nyilvántartásból, de nő azért maradt. Valószínűtlenül szépek a nők, és egyértelmű, hogy az atomháborúhoz képest, ami bizonyosan következni fog, az, ami történt 1939-től ’45-ig, csak egy kis csihi-puhi volt. Még uralkodik az idegek fölött a sziréna és a légcsavar, még üzen a gerincvelőnek a stuka, de a félelmetesség már gombafelhőbe öltözik, s végbement a tudománytörténet első teleportációja is: a német rakétatudósok átvetültek Ámerikába. Csodálatos kor ez, mert Las Vegashoz közel még lehet légköri nukleáris kísérletet végrehajtani. És lehet büszkének lenni még a DDT-re is.
1962. A halálközeli élmény arcátlan. Arctalanul személyes. Nincs tekintettel sem Istenre, sem emberre, legfeljebb angyalra. Kérdezik, hogyan ugorhattam át 1956-ot? Hát így. A kérdés most az, hogy Elvis Presley vagy a Beatles. Háború vagy béke. Presley a háború. A Beatles a béke. Presley a törvényt, azaz Frank Sinatrát jött betölteni messiás gyanánt, John Lennon pedig néhány év múlva kijelenti majd, hogy a Beatles nagyobb, mint Jézus, és ezután az együttes fel is oszlik.
1972. Ha jól emlékszem, Brezsnyev és Nixon ekkor kötötte meg a SALT 1 egyezményt. Ez a rakétaelhárító rendszereket korlátozó nemzetközi egyezmény. Innét kezdve az atomháború nem bizonyosság, hanem veszély. Egy mobszli és egy körte kézfogása nyomán soha nem sejtett tartósságú béke alapjai rakatnak le. Nem John Lennon békéje, nem az „én békém – Jézus”, hanem a kölcsönös elrettentésből fakadó békeállapot ez. Amúgy pedig csodák márpedig vannak. A film ekkor már régóta hangosbeszél, mikor is volt, hogy a bárányok hallgattak? Az utolsó némafilm? Mindenki televíziót néz, és a képernyő itt-ott már színesedik, Le Corbusier kijelenti, hogy Párizs városmagját a földdel kell egyenlővé tenni, Ó-Buda panelkockás lesz Krúdy helyett, és New York se menekülhet meg a két WTC-torony geometriája elől. Egyébként 1968-ról se beszéltem, mert a halálközeli élmény, akárcsak a szelektív hallás: öntörvényű. Akinek van füle…
1986. John Lukacs szerint három év múlva fejeződik be a rövid huszadik század. Ez a posztmodern kora. Igen, mert ha a Bambi, a nyelvöltögető bádogpersely, a variabútor, a nejlonharisnya és az orkánkabát, a Kádár-retro, a Brezsnyev-barokk és Yves Montand meg Fellini volt a modern, akkor 1986 a posztmodern. A lengyel avantgárd és a tomboló performance-ok kora. Úgy tűnik, hogy az, amit a kubisták és irodalmi szabad asszociátorok egyszer már a századelőn eljátszottak, megismételhető. Úgy tűnik, hogy a dekonstrukció, a határátlépés, a nonfiguráció és közérthetetlenség erőtartalékai kimeríthetetlenek. Úgy tűnik, hogy a jövő ellenzéki, elvont és a maga közérthetetlen modernitásában menthetetlenül átszellemült. S 1989-ben tényleg ledőlnek a falak. A graffiti győz, a hadosztály pedig mehet haza. Ruszkik, haza?
2007. Vagyis nem 2000, a pszichológiai ezredforduló, és nem 2001, a numerológiai ezredforduló éve, de még csak 2001. szeptember 11-e sem, hanem szia, hol vagy? A metróban. Oké, akkor arra kérlek, hogy mielőtt hazajössz, ugorj be a boltba, mert kifogyott a trappista sajt. Húsz deka elég lesz? Hozhatsz harmincat is. Na helló.
Itt ébredek. Most. Elbóbiskoltam volna tán a metrón hazafelé menet, és mint Madách Tragédiájában Ádám előtt, előttem is lepergett volna, ha nem is az egész emberi történelem, de tömörítve 117 év?
Ami miatt épp 117 év pergett le lelki szemeim előtt, az egy újságcikk egy bulvárlapban, idézem szó szerint: „Elkapták Moby Dicket. XIX. századi fegyvertöredéket találtak egy múlt hónapban kifogott grönlandi bálna testében. Az állat már túlélt egy bálnavadászatot. Az ötventonnás, 15 méter hosszú bálnát Alaszka partjainál fogták ki. Amikor a bálnavadászok feldarabolták, mélyen a zsírrétegek alatt, a nyak és a lapocka között találták meg a kilenccentis fegyvermaradványt. A töredék egy robbanófejes szigonyról származik, amit 1890 környékén készítettek. A leletből következtetve az állat kora 115 és 130 év között lehet. Ritka az ennyire idős bálna, bár a szakemberek szerint akár 200 év is eltelhet természetes halálukig.”
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyszerű lény, amely matuzsálemi kort élt meg a hullámsírban. Hosszú élete során kétszer találkozott emberrel. Élete hajnalán, 1890-ben és élete alkonyán, 2007-ben. A találkozás mindkétszer annyit jelentett számára, hogy az ember meg akarja őt ölni. Másodszorra ez sikerült is az embernek. Az ember a mi bálna hősünk számára mit sem változott az elmúlt 117 esztendő során. Ugyanazt akarja tőle, mint akkor. Ilyen körülmények közt beszélhetünk-e bármiféle fejlődésről, s ilyen körülmények közt a nagy természetre vonatkoztatván mit jelentsen az, hogy történelem?
Alternatív Nobel-díjjal a szokatlanabb gondolatokat jutalmazzák. Egyszer alternatív Genezis könyvével kellene megajándékozni az ember által százezerszer megalázott és kifosztott őstermészetet is. Az alternatív Genezis könyve szerint kezdetben bálnalehelet lebeg a vizek fölött.