Néhány éve találkoztunk, azóta nem sokat változott, talán csak fehérebb lett a haja.
– Igen, kicsit megfestettem. Mer’ havazni nem havazott mostanában. Most leszek nyócvan, Regina nagyobb öt évvel.
– Nem mostanában volt az sem, amikor először vett hegedűt a kezébe.
– Édesapám is muzsikus ember vót, prímás, Csíksomlyón született. Kilencéves vót, amikor árván maradott. Béjöttek nagyapámmal Gyimesre muzsikálni. Akkor vót itt szeszgyár, sörgyár, fagyár, nagy munkalehetőség. Hogy nagyapám özvegyen maradott, itt maradtak Gyimesben, itt kapott egy ügyes fehérnépet, odaházasodott Gyimesbükkbe. Pontosan a milíciával szembe, az úton túl, jártak-e ott? Apám akkor kilencéves vót, kontrázni tanították. Hamar megtanulta az édesapja után, két-három esztendővel prímás lett. Akkor aztán kezdték a csángók megfogadni, jó barátok lettek. Édesapám nagy muzsikus vót, meghalt ötvenegy évesen – azt szokták mondani, a muzsikusokat megöli a nagy muzsika, a gyonta s a por, amikor ropogtattak előttük a táncban a legények, biza.
– Magának is korai pályakezdést tartogatott a sors.
– Igen, én es kicsikén maradtam árván. Hatéves koromba került a mozsika (a hegedű – M. G.) a kezembe. Néném is ideköltözött Hidegségszádába, ő is muzsikushoz ment férjhez, aki amellett fősuszter volt. Ingemet csak tanított sógorom délelőtt egy órát, délután megint egy órát, mindennap. Vasárnap aztán mentek muzsikálni lakadalmakba, ide meg oda. Édesapámtól maradott három hegedű. Nekem a szűvem szakadott meg. Éjjel es álmodtam, hallhatták, hogy énekelek vagy a mozsikát vitatom, elég az hozzá, hogy sógorom felköltött, s azt kérdezte, szeretnél-e muzsikálni, s én azt mondtam, igen. Reggel hezzá is fogtunk. Három hónapig játszottuk azt a nótát, hogy „Apró szemű kendermag, milyen ügyes legény vagy, se nem kicsi, se nem nagy, bizon isten, eppen nekem való vagy”. Minden gyerek evvel kezdi a tanulást. Aztán kezdődött a lassú magyaros, s abban egy hangot eltévesztettem. S akkor megszomorítottak, mert azt mondták, büntetés lesz. Engem soha meg se szidott sógorom, vagy meg nem vert, én se a tanítványaimat most, soha, de soha. Úgy megbúsultam akkor magamat, sírtam es, mint egy hatéves gyerek. Én annyira szerettem a zenét, hogy haltam belé. Mit beszéltek éjjel, mit nem, felköltött sógorom: ha holnap azt a hangot el tudod kapni, akkor tovább tanítlak. Reggel azt a hangot abba a helybe elhúztam.
– Jól élt fogadott családjában?
– Sógoromék örökbe vettek engemet, gyermektelenek voltak, édesanyám nem akart semmiképpen odaadni. Nem akarta a két fiútestvért elválasztani. Jól mondta, aki azt mondta: az árvát még a szél es jobban fújja. Komoly volt néném hozzám, de jól es tette, nem es bántam sohase meg, mert jól nevelt. Sógoromat aztán elvitte az a mocskos háború, a negyvenes – mint az apját a tizennégyes, ilyen az élet –, többet sose láttam, meghalt fogságban, Oroszországban. De amikor átsirültünk a lassú magyarosra, ezt tanultam sógoromtól: „Én istenem, adj erőt a lovamnak, hogy kerejsek szép szeretőt magamnak, mer’ aki volt, úgy meguntam szeretni, szebbet, jobbat akarok én keresni.” Ezt is nagyon szerettem, de nehezebb volt, mint az első. Egy éve volt, amikor kezdtek vinni magikval a sógoromék. Aztán a németek mentek neki Oroszországnak, a politika akkor is megvót. Már azelőtt három-négy évvel hívták be az embereket, csak senki nem tudta, miért. Csak azt mondták, ez egy átképzés, románul: concentra. Sógoromat elvitték, én maradtam nénémvel. Amikor kilencéves voltam, akkor lakodalmat muzsikáltam. Néném gardonyozott es, énekelt es, néha szidott es.
– Miért szidta? Ha hamisan muzsikált?
– Ezelőtt nem úgy volt, mint most, hogy a gyereknek szabad inni. A felnőtteknél es, ha szántottak vagy vetettek vagy kapáltak vagy kaszáltak, italozás nem volt. Ma, ha valamit építkeznek, az első az ital. Na, elmentünk a lakadalomba a nénémvel, s nekem, szégyellem, de a kávé kellett. Édes vót, hát az nekem tetszett. Cikóriakávé vót, nem olyan, mint most. A csángóknál a tej vót az első. Felállítottak engemet az asztal sarkára, a nép énekelt, én muzsikáltam nekik, húztam a csárdást, a magyarost. Semmi baj nem volt addig, amíg nem kértem a kávét. Jött a szomszédaszszony, az vót a szakácsné, mindig hozott egy szelet kenyeret, s egy csupor kávét es megittam, harmadszorra es. Néném megszidott, de a férfiak rászóltak: gyermek, hát ne üsd az eszedet, ne szomorítsd meg, mer’ aztán nem tud muzsikálni. Akkor aztán helyrevették nénémet. Muzsikálni jól tudtam, János bácsit, a sógoromat elvitték erre a concentrára, de minden második szombatra hazajött. Az a helyzet, lelkem, Gabikám és kicsi Anitám, hogy vót a sógoromnak egy őrmestere, az hazaengedte, mert a sógorom vitt neki pulykát s ötszáz lejt. Jött este a tízessel, ahogy vót, katonaruhába’ utánunk Hidegségbe, és ő es muzsikált velünk. Hatvan–nyolcvan liter kávé es lehetett, nagy ércüstben vót a cikóriakávé, fel vót téve az ágy tetejére, s a szakácsnék felmentek a hiúba (padlásra – M. G.), hogy igazítsák meg, felhúzzák az üstöt. De annak nagy súlya vót. Én két kicsi széket öszvehúztam, azon vótam. Egyszerre nagy dörgetést hallottak, s amikor meglátták, hogy én milyen vagyok… Sógorom béjött, az ajtót bézárta belülről. Abba’ az időbe’ mindenki csángósan járt (népviseletben – M. G.), elgondolhassák magik, szép csángós, flánelos, ujjasos bundám vót, finom abaposztó harisnyám, mer’ tél volt, ugye. Hát, csak a szemem fehére látszott ki! Úgy megcsapott a sógorom, hogy béhaladtam az ágy alá, de legyen hála a jó Istennek, még a kicsi ujjamat se érte az a nagy üst. A szakácsnék vettek ki alóla. Többet én sohase kértem a kávét! Aztán kezdődött a nyomorúság, minden áldott nap, éppen csak kivételesen hetfőn és péntek este nem muzsikáltam. Mert hetfőn mentünk haza a lakodalomból, szüvem, Gáborkám és Anitám, estefelé. Most elmennek a lakodalomba szombat este, de éjfél után két órakor már bomolnak el, s mennek haza. Régen a nagy lakodalmak vasárnap vótak, szombaton csak azoknak, akik, tudják, csak így öszveálltak.
– Minden napra jutott mulatság a lakodalmakon kívül is?
– Igen, vót a fonó kaláka, pityókalopó, ganyéjozó kaláka, fahozó kaláka, sok, abba’ az időbe’.
– S már kilencévesen tudta a teljes rendet?
– Én igen.
– Aztán magát is elérte a háború.
– Leventekatona vótam. Hatéves koromban beléestem a vízbe. Nagy árvíz vót, s a Bükkbe, a hídon, ahogy megyünk Balahányos felé, alatta nagy gödör vót. Oda jártunk fürödni a nyárba, ahol én beléestem, ott kétméteres vót a víz, s én harminckét méterről, a hídról leestem. Az a víz annyira felfogott engemet, hogy nem hóttam meg, a kocsmárosné kikapott, s mint egy rongyot, rázott el. Szólj egyet, kicsi Janikám, mondogatta a bodegásné, a szemem nyitva vót, de nem jött ki hang. Akkor megütődött a fejem. S megmondta a főorvos Esztergomba’, akinek a kezibe’ vótam 1984-be’, ha csupán tíz évvel hamarább jött volna, Jani bácsi – kerek tíz éve, hogy a lemezit megvettem, aszongya. S nem gondoltam, hogy maga az én kezembe kerül. Ebbe a helybe tenném a műtétre, aszongya, de hejába, mert le van salakosodva az erekbe, aszongya, a vér, és nincsen mivel megindítsam. A szem ereit megnyomta, s maga olyan most, mint mikor a sofer fogja a volánt, és az autó lát, s a sofer meg van halva bent. De nehogy búsuljon maga, aszongya, jó keze van, arra nem kell látás, jó füle van, s nem élünk száz éven felül, mert addig az idegek megölik magát es, engem is, aszongya. Na, vótam leventekatona, s engem felküldött a zászlós úr a gyimesi határba éjjel egy barátomval, Honvéd Pistivel, ügyeljünk, hogy a partizánok el ne vágják a telefondrótokot. Még madarat sem láttunk, nemhogy embert… Akkor már két hete az oroszok ott voltak a határba’, s Sztálin egyezett Horthyval, hogy ne törje össze Magyarországot, hogy Horthy tegye le a fegyvert az alatt az idő alatt. Úgy, mint Románia, hogy átvonul rajtunk. S akkor megmaradt vóna a határ idele’. Ej, de Szálasiék visszavetették. Én akkor vissza nem mentem, teccik érteni, két hetet elbújtam a hiúba, a néném oda hordott fel ételt nekem. Csomó katonaság vót a házunkban, németek s magyarok. Sógorom nehézágyús vót Orosz-Lengyelországban, a nehézágyúsokat oda vitték vót el, s akkor, kérem szépen, egész Vas megyéig elvitték őket a magyarokkal. S huszonnégy óráig le vót téve a fegyver. Nem maradtam vóna én se le, ha nem tesszük le a fegyvert. S akkor én nem mertem visszamenni, mer’ ki vót adva a parancs, ha nem tudtál időben jelentkezni, azonnal fejbe lőttek. Szálasiék visszavetették a fegyvert a magyar katonákval, s akkor én ott maradtam nénémékkel, s mikor harmadik hete vót, egy hetfőn reggel béjöttek az oroszok.
– Előlük már nemigen lehetett elrejtőzni.
– Na, akkor engem es megfogtak, elvittek, hét és fél hónapot voltam fogságban Gyimesen mozsikával. Muzsikáltam végig nekik, az istókját, rajtam is mi minden elment! Tessék ezt meghallgatni, hol vót az eszünk abba’ az időbe’! Akkor vót egy özvegyasszony ideföl az állomásnál, s szombaton estére csinált egy pityókalopó kalákát, mert nem vót pityókája. Nénémmel elmentünk, hát annyi vót az orosz leány, mint a fűszál. A legényeket vitték, s fogták be, hogy rendejzék el őköt. A plafonba is fellőttek, azoknak az annyi vót, mint egy köpés. Megrészegedtek, s fejbe lőtték azokat a legényeket, akik ellenkeztek. S jöttek a bálok, a lakodalmak, drága Gáborkám. Ez így ment egészen 1947-ig.
– Mit muzsikált az oroszoknak?
– Mindenfélét: csárdást, magyarost, kettős jártatóját. Az orosz nótát már gyermekkoromban tudtam, megtanított sógorom. Úgy járták, drága szívem, férfi férfival. Itt vótak hét hónapot. Pihenésre vótak. Akkor költöttem ezt a keservest: „Oroszország nem jó helyt van, Oroszország nem jó helyt van, dombon van ott a kaszárnya, dombon van ott a kaszárnya (…) Bús gerlice azt énekli, bús gerlice jazt énekli, itt nyugszik egy csángó gyermek, itt nyugszik egy magyar gyermek. (…) A kaszárnya kapujára, a kaszárnya kapujára rá van az én nevem írva. (…) Az van oda rejaírva, az van oda rejaírva, haza ne várjatok soha, haza ne várjatok soha. Hozd el, Isten, azt a napot, hozd el, Isten, azt a napot, bolondítsd meg az urakot, jaj, de engedjék a foglyokot. (…) Édes lelkem, fényes napom, jaj, de homályba borult csillagom, kit elvesztettem, nem kapom, kit elvesztettem, nem kapom.”
– Hogyan változott meg a csángók élete és a maga muzsikusszerepe a háború után?
– Negyvenhatban–negyvenhétben nagyon éhes világ lett vót, nem termett semmi. Muszáj vót, hogy mindenki megmozduljon, merre tudott. Rengeteg nép elpusztult. Negyvenhétben én es kint vótam Biharban meg Regina es. Mü itthon üsmertük egymást, szeretőztünk hatéves korunktól. Ő es gardonyozott, én es muzsikáltam. Apja es muzsikás vót és a testvére es, Pulika János. Évente egyszer, ha találkoztunk. Csak csókolóztunk, szeretkeztünk, és kész. Negyvenhétben hazakerültünk Biharból, én vótam Albison, s ő vót Szentmiklóson. Én olyan helyre, olyan gazdához kerültem – a drága jó Isten még a földet se engedje, hogy nehezen nyomja –, mikor meglátta, hogy én szántok, csak kellett fogjam a szarvát az ekének, s csak mondta az öreg a két tehennek, hopp ide, Mozsár, hopp oda, Piros… Úgy mentek, mint a parancsolat. Délben visszavette az öreg az ekét, s kérdezte, mi a mesterségem. Megmondtam. Az öreg csak úgy táncolt odakinn a mezőn. Bent aztán elé kellett vennem a hegedűmet. Az öreg azt mondta, fele vagyonát rám írassa, felét a leányára. S ha szeretjük egymást, házasodjunk öszve, ha nem, nem muszáj.
*
Akkor én bészegődtem a vendéglőbe, minden este ott muzsikáltam, s a csuda ölt meg, hogy ott mekkora pincék vótak s pinceborok. Minden este megtölt a vendéglő, hogy én kezdtem muzsikálni. Addig nem vót muzsikaszó. Negyvenhétbe’ hazakerültünk, legyen hála a jó istennek, s Szent Miklós éjjelén – a Mikulás hozta Reginát nekem – összeházasodtunk. Azóta mindig együtt élünk hál’ istennek. (Még el tudunk válni – szúrja közbe Regina nevetve.) Nemhogy el tudunk, muszáj, Reginám, amikor hújzák odakint a nagyharangot, nem elválunk, hanem visznek oda. Negyvenhétbe’ ezek a kalákák mind megvótak, ugyanúgy, mint a háború előtt. Aztán kezdtek kimúlni, nem kezdte a nép a kendert vetni, csángós dolgokat nem kezdtek szőni, kivetkőztek, mert jöttek a szövetkezetekbe azok a ruhák, gyócsok, kezdtek szabók lenni, így szépen lemaradott a csángós viselet. A ganyéjzó, trágyahozó kalákák nem is olyan rég kezdtek elmaradni. A fahozó bál es lemaradt, mert az állam kezet tett az erdőkre, nem vót szabad még egy csapot sem behozni. De azért húztam, ilyen héjszát (csángó lánctánc – M. G.) is, hallgassák csak! (Muzsikál.)
– Ezen szoktak összeverekedni a csángó férfiak.
– Ezelőtt voltak olyan büszke legények, amelyikek elöl jártak, s aztán kezdődött a verekedés, hogy ki vezesse a héjszát. Azt akarták, hogy az ő héjszájuk más legyen, mint a többieké. Lett ebből aztán egy nagy verekedés, el kellett húzni, úgy megbicskázták egymást… De arra mindig ügyeltek, hogy engem ne verjenek meg, mert abba’ a helybe’ megölték volna azt.
– Azért elég sokat bántották a muzsika miatt másutt.
– A kommunizmusban nagyon tiltották, főleg Ceausescu, hogy kivigyék innet a zenét a magyarok. Hogy ő adja el. El is adta. Több olyan vasárnap volt, hogy mentünk muzsikálni, de megsemmisítették a lakodalmat, mert kellett mennünk az együttesekkel versenyekbe. Kolozsvárra, Vásárhelyre, Bukurestbe, bé Bákóba. Abba’ az időbe’ eladtak egy szalagot a japánoknak meg a svédeknek. Százkilencvenezer lej, mekkora pénz volt akkor! Mü kaptunk 12 lej órabért. Lekepdestük, a végén aztán nem es vettük el. Úgy megsértődtem. Aztán meg itt, Gyimesben egyáltalán nem fogadták a magyarokat, hiába jöttek. Az istók b…a meg a pofátokat, mondtam, én minden hónapban egy lakadalom árát fizettem ki, 2500 lej büntetést: ha kettő jött be, úgy es annyi vót, ha tíz magyar, úgy es.
– Honnan tudták, hogy jártak maguknál magyarországiak?
– Elárulták. A nyolcszáz lejesek. A belső szobánkat lefüggönyöztük jól, s fogadtuk őket, a Sára Feriéket (magyarországi néptáncos, ma kint él a gyimesi Sötétpatakon – M. G.) is, Tőkés Lászlót legénykorában. Egyáltalán nem tudtam semmit. Ezek a nyolcszáz lejes besúgók örökké ott voltak velünk, ott voltak a magyarokkal a szobában, táncoltak, s tanítottunk. Sárát is én tanítottam táncolni s Regina. Azt mongya Regina, hagyj föl vele. Én nem, mondom, azt a nem tudom, hányfélét. Ide kimentünk a hegytetőn keresztül bé abba a völgybe, villanylámpákkal elmenegettünk, zsákba tettük a mozsikát tokval együtt, s Regina kicsi pálcát kapott ott a földön, avval ütte a gardont. Hallszik most is a szalagon. Mikor nyolcvannégybe’ itt voltak Sára Feri s az a Tőkés László, volt még négy legény s négy leány. Elárultak, s jő egyszer a milicista, s aszongya: na, Jani bácsi, azt mondták, húszan vannak itt magyarok, ide van írva, ne, hol a papír, adják át őköt. Nem bántott soha, de amit lehet, aranygyűrűt, nyakláncot, azt leszerelt a magyar leányoktól a mocsok. Azt mongya a milicista, nyissa ki a csűr ajtaját. Fellépik a lajtorja fokára, idáig fel volt jőve a szívem. Na, mondom, Zerkula, most szakadt el a cérna, a tiéd, véged van. Mert volt itt egy olyan pofozógép Szeredában: úgy megverte az embert, hogy beléholt. Elég az hozzá, hogy azelőtt minden esztendőben húsvétkor vágtam el a gidákot, mint a beszédben van, a cigánynak nem kell a johó (juh – M. G.), hanem kecc el a nyakát. A bőrök oda fel voltak vetve, vagy négy-öt, nem tudtam volt eladni. Ezeket a magyarokat letakartam, hogy éppen csak annyicska, a bőrök voltak rajtuk. Na, mikor fellépett az őrmester a lajtorjára, és elnézte a hiút körbe, nem látott semmit, belékötött a bőrökbe. Amikor visszalépett, azt gondoltam, édes, áldott Jézusom, vigyáztál most reám. Bejön a házba, azt mongya Reginának, nyiccsa ki azt a sütőt, a kemencét. Ott sem talált senkit. Maga nem tudja, aszongya, kik voltak, s kik jártak itt? Ide nem jártak bé, de láttam, hogy mentek bé vagy tizenöten – ez valóság volt, mentek cserkészek egészen bé Békás felé. Jól van, János bácsi, jól van, aszongya, aztán felült a biciklire, s elhajtott. Édes, áldott Jézusom, keresztet vettem, a jó Isten megengedte, hogy megmaradjunk, de többet nem vállalok. De úgy es csak vállaltam.
– Mi lett később ezzel az őrmesterrel?
– A revolúciókor aztán úgy megverték itt, Gyimesbe’, megbocsássanak, a szar, a húgy mind odament. Ha az egyik legény visszaért volna, a kést belévágta volna, egy nagy disznóölő kést hozott. Aztán a gyártól kijött az egész munkásosztály, kirakták a néptanácstól még a fényképeket is, akkora tüzet tettek az út közepébe, a kultúrháztól minden könyveket kihordtak, az ilyen kommunista könyveket.
– A Ceausescu-időkben lehetett csángó lakodalmakat tartani?
– Lehetett, csak nekünk nem adtak engedélyt, így nem muzsikálhattunk. Azzal büntettek meg, hogy elszalasztottunk 2500 lejt lakodalmanként. Különben a vőlegényt büntették volna meg, ha muzsikálunk.
– Ki zenélt ilyenkor?
– A fúvószenekar. De a forradalom után nem kellett tartsunk senkitől, nem kellett féljünk, ez a legnagyobb a világon. Ha nem tudtál románul, régen az is baj volt. Egyszer mentem a bátyámhoz Monorfaluba, Szászrégen mellé, ott volt jegyző, nem tudtam jól rományul, s egy olyan szerencsétlen mocsok, piszok román, az aranyalmát nem vettem volna ki a kezéből, belém kötött, mér’ nem tudok románul. Nem tudok ma sem jól, de nem halok meg éhen.
– A változások után szárnyára vette a világhír, a régi gyimesi népzenével beutazta a fél világot. Nem idegenkedett az új környezettől?
– Nem én. Sáráékval sok helyt jártunk, s Kerényi Róberttel, akit üdvözlök, csókolok. Együtt megyünk vele muzsikálni most is.
– De fordult a világ: kilencévesen ugyanúgy kellett muzsikálnia, ahogy ma igénylik?
– Azért én nem tiltakoztam a magyar nótával. Muzsikáltam egy amerikai négervel is, meghalt az öreg, úgy hívták, hogy Bikloka (Big Lucky Carter archaikusblues-muzsikus – M. G.). Akkora cipeje vót, hetvenöt centis bakkancsa, jó kemény ember vót! Énekelt, gitározott velem Győrben a Médiavév fesztiválon (Mediawave – M. G.). Össze voltunk hangolva rendesen, én kezdtem muzsikálni, s ő segített nekem. A magyarosban kontrázott, de akkora volt az a gitár! Külföldön menni kell, drága szíveim, nem úgy, hogy csak egy helyre. Ha a fonóba muzsikálok, csak két lépcsőt kell bémenni, de ha máshol, ott húsz–harmincat is, négy-öt emeletet. Reginának már nem szabadna két lépcsőt se.
– Van, amit másképp csinálna az életében?
– Nincs. Legyen hála a jó istennek, hogy ezt az időkort én megértem, s politikát nem folytattam sehol se. A fiam es már két-három éves korától nyeggette a mozsikát, az unokám es hatévesen. Ő most Svájcban van, klasszikus zenét tanult. Tőlem kicsi népzenét es. Tíz tanítványom van, a Tücskök. Jártak már Pestre es maguktól muzsikálni. Soha nem szidtam meg őket, még ha télen kimentek hógomolyázni vagy hunyócskáztak es. Egyszer egy leánka jő bé, mit csináltak, mit nem, sír, s aszongya: képzelje el, János bácsi, lenyomtak, aszongya, a kölykek, a Romi ingemet lenyomott, s Andriska, s felnyúltak a lábom közé, s ott tépázódtak engemet. Oktalan állat a kölyökség! Hadd el, mondom, megsimogattam, megdédelgettem. Regina aszongya: kimegyek, s úgy elverem őket. Hadd el, ők ebbe’ a helybe’ helyre vannak jőve, csókos barátok mindjárt. Hisz mi es kölykek vótunk, nem vótunk egy cseppel se jobbak a Deákné vásznánál. Bejöttek a kölykek, na, mondom, ti szégyentelenek. András vót, aszongya Romi, mire Andráska: azt biza Romi kezdte el. Na, Zerkula, kerejsed az igazságot!
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
