Szinevér

Bálványosról, Tusnádról, Tusványosról szinte mindenki hallott; Felsőszinevérről nem feltétlenül. Pedig a Fideszhez köthető nyári táboroknak nem csupán Erdély ad helyet, hanem a Délvidék és Kárpátalja is. Hogy hazabeszéljek: Kárpátalján volt már házigazda Csontos község is, ám a bennfentesek szerint az igazi mégiscsak Szinevér.
Nekem ez a politikai kultúra, a határon túli magyarság mostoha sorsa iránti szívós érdeklődés már a daliás Antall-érában is reménykeltően megelőlegezte a Fidesz későbbi tág keblű néppártosodását. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kódolva volt: előbb-utóbb benő majd a fejük lágya, s rátalálnak a maradandó nemzeti értékekre. Ilyen kemény kobakra azért kevesen számítottak: valljuk be, más politikai gárdákat sokkalta könnyebben fel tudtak morzsolni a definíció szerint haladó, időről időre más köntöst öltő, ám örökös internacionalista erők.
A magyar–magyar internacionalizmus mindig fölöttébb zavaró tényező volt a poszttrianoni hazugságrendszerből táplálkozó európai elitnek: nem igazán értették, hogy egy modern nemzet miként lehet határos saját magával, noha e nonszensz történelmi szituáció létrehozásában e büszke gyarmattartó kultúrnemzeteknek – franciáknak, angoloknak – oroszlánrészük volt. (Ostoba persze nem vagyok: a posztkisantanttól a közelgő centenáriumon sem várok meaculpázást.) A nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje azonban az egész régióban hozott valamiféle áttörést. Amit például korábban nem gondoltunk volna: némi viszontagságok árán Kárpátaljára is lehetett már mezei turistaként – s nem csupán ügynökileg kontrollált „delegáciják” tagjaként – eljutni. Szinevér, ez a varázslatosan romlatlan kárpáti völgy így lehetett a virtuális magyar újraegyesítés szimbolikus helyszíne.
Az idei fő témák – a digitális médiaforradalom kétes hatásai a magyar végekre és szórványokra, a schengeni határok nagy bizonyossággal megjósolható vasfüggönyeffektusa, illetve a nemzetbiztonsági anomáliák határon innen és túl – mégis azt mutatták: az egyenes beszédnek van esélye. Sőt csakis az egyenes beszédnek van esélye. A Pro Minoritate Alapítvány szemlátomást nem adta fel a reményt, hogy szót értsünk a fogyatkozó magyar kisebbség ügyében a többségi ukránokkal, akiknek ez a tartomány mindmáig afféle festői periféria, ahol síelni és hegyet mászni lehet. Errefelé, ahol kárpátaljai magyar egyébiránt ritkán jár, a lehető legtermészetesebben kortyolja a vodkát és fogyasztja a saslikot az ember a szabad tüzes kolibákban, s szinte hihetetlen, hogy a szolyvai koncentrációs tábort is ez a kedélyes szláv kultúra termelte ki. Nemrég még az Árpád-vonalat is felirat jelölte – ezt mostanára eltüntették, de a második világháborús erődrendszer, amelyet soha nem használtak, bunkereivel és lövészárkaival ma is megtekinthető. Hasonlót nemrégiben Észtországban láttam: ott a korábban megszállóként funkcionáló orosz kisebbség hevesen támadta, hogy az ellenoldalnak is lehetnek hősi halottai és emlékhelyei. Ez a merev „antifasiszta” elutasítás torkollott aztán az ismert szoborvitába.
Vereckén az emlékmű ma is torzó: a magyar szoborállítók cáfolják a legendát, hogy helikopterrel emelték volna le a helyéről az „irredenta” építményt. Az ukrán hatóság állította le a további építkezést, nem függetlenül az ellenlábas magyar politikai féltékenységtől. A két nagy oszlop közé helyezett, kereszttel ellátott oltárkövet vontatták el traktorral a galíciai (s nem a kárpátaljai) ruszinok, miután gondosan megáldatták a szentségtörő traktort egy vállalkozó kedvű pópával. Mára az oltárkő újra áll. Szabad-e remélni a Kárpátok alatt?