Egy néhány hete közzétett nemzetközi felmérés szerint a társadalom által leginkább megbecsült értelmiségiek között Magyarországon is vezető helyen állnak a pedagógusok. Tapasztalják ezt a megbecsülést a hétköznapokban?
– A társadalom tagjainak a részéről igen, s ez óriási dolog, hiszen a hatalom felől épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Azonban azt is el kell mondanom, hogy az általános társadalmi problémák nagyon sokszor az iskolában, a szülő-tanár viszonyban csapódnak le. Ma már előfordul, amire korábban nemigen volt példa: a szülő, ha egy tanári intézkedéssel nem ért egyet, bemegy az iskolába, és szóban, szélsőséges esetben akár fizikailag is inzultálja a pedagógust. Enyhén szólva nem tesz jót, ha a kormány az intézkedéseivel azt üzeni a társadalomnak: a pedagógusok nem értenek a munkájukhoz, sőt gyerekellenesek. Egyébként elsősorban a gyerek sínyli meg, ha a tanítás bizalmatlan légkörben folyik.
– Ön szerint mely intézkedések hordoznak ilyen üzenetet?
– Például az úgynevezett titoktartási kötelezettség, amellyel a kormány azt kommunikálta: a tanár nem képes helyesen dönteni arról, hogy a gyerek érdekében milyen információkat adhat tovább. Azóta több pedagógusszervezet közreműködésével sikerült visszabontani a falat, amelyet ez a törvény emelt a szülők és az oktatók közé. Az évfolyamismétlés tilalma ugyanilyen hatást váltott ki. Ez abban állt, hogy ne a tantestület, hanem a szülő döntse el, az alsó tagozatos tanuló adott esetben ismételjen-e évet.
– Azért ez a kérdés a szülőre is tartozik, nem?
– Persze, de attól még szakmai kérdés, hogy a tanuló érett-e a következő évfolyam megkezdésére. Az ismétlésről pedig nem egyetlen oktató dönt, hanem a nevelőtestület, szakmai szempontokat mérlegelve, s mindig szem előtt tartva a gyerek érdekét. Senkinek sem jó, ha egy tanuló az osztályban lemarad, a legkevésbé neki. Ezt a törvényt a mai napig nem vonták vissza. Viszont bevezették a szöveges értékelést az érdemjegy helyett, mintha nem tudnák, hogy a pedagógus gyakran értékeli szövegesen a gyereket, hiszen beszél a teljesítményéről a szülőknek, mondjuk egy szülői értekezlet keretében. A szülők túlnyomó többsége elolvassa a szöveges értékelést, aztán megkérdi: tessék mondani, akkor ez hányas? E kötelezettség bevezetése azt sugallta: a pedagógust törvénnyel kell kötelezni, hogy megfogalmazza, milyen teljesítményt nyújt a gyerek. Ilyen leértékelő üzenet az is, hogy túl sok az oktató.
– Ez azért bizonyos szempontból tény, hiszen lényegesen kevesebb lett a gyerek.
– Valóban, és nem lett ugyanannyival kevesebb a pedagógus. A helyzetet meg kell oldani. Például nem kéne szétverni a szakiskolák rendszerét. Középfokon több pedagógusra van szükség a jelenleginél, ahogy igény van rájuk a nagyon munkaerő-igényes integrált oktatásban s a felnőttképzésben is. Tovább kell képezni az oktatókat, hogy a tudásuk a rendszeren belül maradjon. A kormányzat viszont az átképzést szorgalmazza, ami kivezetné a pedagógusokat a közoktatásból, miközben azt az elvet hirdeti, hogy „minden gyerek egyformán fontos”.
– Ez ellentmondás?
– Ez a kormány által hangoztatott szemlélet az angolszász oktatáspolitika „no child left behind”, vagyis „nem hagyunk hátra gyereket” elvének a lefordítása. Aki azonban negyvenmilliárd forintot kivon az oktatásból, az egyúttal rengeteg gyereket hagy magára. Drasztikusan csökkentik a pedagógusok létszámát, csakhogy akkor nem lesz napközi, nem lesz csoportbontás a nyelvtanításban, a matematika- és magyartanításban, s akkor nagyobb osztálylétszámok keletkeznek a jelenleginél. Ha az integrált oktatásban nem lesz olyan oktató, aki időről időre kivenné az osztályból és külön képezné a lemaradókat, az sem fog működni. Képtelenség az az állítás, hogy ha tízezrével kevesebb lesz a pedagógus, az oktatás minősége ezzel párhuzamosan javul. Nem javul, hanem romlik. És nem a pedagógustársadalom lesz a felelős ezért.
– A koalíciós kormányzás alatt immár hagyománnyá vált, hogy szabad demokrata az oktatási miniszter. Talán azért, mert a liberalizmusnak is klaszszikus alapértéke a tudás, a művelődés. Nem lehet erre hivatkozva szót érteni a tárcával?
– Franciaországban mind a szocialista, mind a konzervatív államfőjelölt azzal kampányolt az oktatás tekintetében, hogy csökkenti a hátrányosabb sorsú területeken az osztálylétszámot. Nálunk viszont az önmagát liberálisnak nevező oktatáspolitika olyan szabályzókat léptet életbe, amelyek következménye az osztálylétszám emelkedése ott is, ahol sok szociokulturális hátránnyal küzdő gyermek él. Sőt az ilyen településeken megszüntetik az oktatási intézmény önállóságát. Felszámolják a kistelepülési iskolákat anélkül, hogy biztosítanák a lakóhely és az új oktatási intézmény közötti megfelelő, vagyis az iskolai elfoglaltsághoz igazodó közlekedést. Már a kilencvenes évek közepén, az akkori szociálliberális kormány alatt is szóba került mindez, s mi akkor ironikusan azt feleltük, a legolcsóbb az egy ország, egy iskola elvének érvényesítése lenne; csak a közlekedést meg a kollégiumokat kellene fejleszteni. A központi intézmények persze lehetnek csodapaloták, de ha több tucat kilométerre esnek a gyerekek lakóhelyétől, ez a települési közösségek, sőt a családi kötelékek felbomlását eredményezheti. Így a nehezebb sorsú települések még jobban leszakadnak, s a kormány úgy viselkedik, mintha pontosan ebben volna érdekelt.
– Az egészségügyben a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetését többek között azzal indokolták: tudják meg az emberek, hogy a közszolgáltatás nem ingyenes…
– Tartok attól, hogy ez a szemlélet begyűrűzik az oktatásba is. Tudják meg az emberek? Az emberek nem olyan ostobák, hogy eddig ne tudták volna, hiszen egészségbiztosítási járulékot fizetnek a jövedelmükből. Ez az elv, amely ki akarja űzni az államot a közszolgáltatásból, már sokfelé csődöt mondott. Az angolszász országokban ilyen neoliberális finanszírozási rendszer működött, de ők ebből már visszafelé igyekszenek; a franciák is nagy összegeket akarnak fordítani az oktatásra. Rájöttek, ha a piac dönt az egészségügyben vagy az oktatásban, akkor lesznek alulfinanszírozott, alacsony színvonalú önkormányzati intézmények, valamint fizetős iskolák, amelyek csak kevesek számára érhetők el. Így szociális gettók alakulnak ki. Integrációról beszélnek, s közben szegregáció történik. Az egyik budapesti kerületből, amely hajdan a főváros kulturális központja volt, az elmúlt harminc évben számosan kitelepültek, miközben sok hátrányos helyzetű család jelent meg ott. Nemrég az önkormányzat bezárta európai színvonalú alap- és középfokú iskoláját, amely az ilyen gyerekek felzárkóztatására külön programot működtetett. Hogyan tovább? És akkor még nem beszéltünk az északkelet–délnyugati tengelyről, amelynek mentén e szociális szakadás már megtörtént. A neoliberális gazdaságpolitika ketté-, sőt sokfelé szakítja a társadalmat. Én abban bízom, hogy a kistelepülések, illetve a társadalom életösztöne erőteljesebbnek bizonyul, mint az ellenkező irányú nyomás. Számos település betelepít családokat azért, hogy megmenthesse az iskoláját. A társadalom a mai időkben erején felül vállal ilyen dolgokat.
– Milyen érzésekkel indulnak az idei tanévnek?
– Nehéz nyara volt a pedagógustársadalomnak. Ezres nagyságrendben szűnnek meg munkahelyek, számos oktató nem tudta az iskolakezdést megelőző héten sem, elkezdheti-e a munkát szeptembertől. A jelenlegi munkajogi törvény szerint erről elegendő néhány nappal korábban szólni. Ha valaki a tanévkezdő értekezleten tudta meg, hogy elvesztette az állását, hirtelen nem talál másik munkahelyet. A közoktatásban káosz és válság van, s a pedagógusok többnyire ennek megfelelően érzik magukat.
– Ez a válság az oktatás tartalmát is érinti?
– Egy 2000-es felmérésben a szakképző intézmények színvonalát tekintve még egy szinten voltunk Norvégiával. Nálunk azóta az úgynevezett készség-, képességfejlesztést a kormány előtérbe nyomta a szaktárgyi tudás, a valódi ismeret rovására. Norvégiában fordítva történt, a tárgyi tudást preferálták. Most messze ők vezetnek. A készség-, képességfejlesztés előtérbe kerülése a rendszer egyensúlyvesztését okozta. Ma egy középszintű érettségi mögött olyan kevés valódi tudás van, hogy bár a csökkentett pontszámok következtében bekerülhet a tanuló az egyetemre, arra már esélye sincs, hogy helyt is álljon. Lehet többféle nyelven beszélni a jelenlegi oktatási koncepciónak megfelelően, de valamit mondani is kéne azokon a nyelveken. Lehet kitűnő az olvasási készség, ha műveletlen marad a gyerek, mert a hazai irodalom értékeit nem ismertetik meg vele szisztematikusan, viszont ponyvaregényeket visznek be az oktatásba.
– A pedagógusszervezetek közötti összefogást erősíti a jelenlegi helyzet?
– Vannak közös konzultációink és természetesen vitáink is. Az együttműködés legnagyobb gátja, hogy a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) olyan dolgot követett el saját tagjai ellen is, amilyenre még nem volt példa Magyarországon. Miközben egy másik érdekvédelmi szervezet aktív akcióba kezdett a kötelező óraszám emelése ellen s egy jobb oktatásfinanszírozásért, a PSZ több vezetője az ellenérdekelt politikai hatalom mellé állt; olyan intézkedések mellé, amelyek tanárok tízezreinek állását veszélyeztetik. Együtt kell működnünk ezek után is, de nagyon nehéz lesz.
– Ha összevetjük a politikai sajtó interpretációit, az a kép alakul ki, hogy míg az egyik pedagógusszervezet a kormánypártok szolgálatában áll, addig a másik, vagyis az önöké a Fideszt igyekszik kiszolgálni. Így e szervezetek lényegében politikai instrumentumok.
– Határozottan le kell választani az oktatáspolitikát a pártpolitikától. A PDSZ megalakulása óta a hatalommal ellentétes oldalon áll. Ezért sem lehet besorolni semelyik párt mellé. A mindenkori kormánnyal tárgyalunk, míg csak lehet. A szakszervezetnek, vitatkozzon bár a kormánnyal, az önkormányzatokkal vagy a munkáltatókkal, mindig a tárgyalóasztal túloldalán van a helye, a munkavállalók, a közoktatás érdekeit védi.
– Mi történik, ha már nem lehet tárgyalni?
– Akkor bizony egyéb akciókat szervezünk, az aláírásgyűjtésektől a közös demonstrációkon át legvégső eszközként a munkabeszüntetésig. Sajnos a szakszervezetek replikája rendszerint süket fülekre talál. Egy ízben több mint tizenötezer közoktatásban dolgozó kollégánk vett részt figyelmeztető sztrájkban, s másnap azt mondta egy államtitkár szájával a kormány, hogy ez nem számít: a lényeg, hogy százharmincötezer pedagógus nem sztrájkolt. Tizenötezer tanár egyértelmű állásfoglalása számukra nem érdekes. Amíg a kormányzat nem figyel a társadalmi jelzésekre, és erőt alkalmaz, addig erővel kell fellépni ellene, s ehhez összefogásra van szükség.
Zelenszkij
Menczer Tamás Magyar Péternek: Zelenszkij propagandáját nyomod, nem szégyelled magad?
