Az érthetetlen reform

Az Európai Unió vezető politikusai nyáron sem pihentek túl sokat. Júliusban egy kormányközi konferencián megegyeztek az elvérzett európai alkotmányt helyettesítő reformegyezmény alapvető paragrafusairól, amelyeket a külügyminiszterek a hónap első napjaiban véglegesítenek majd. Az új egyezmény tervezete, amely az alkotmány minden lényeges paragrafusát átvette, szerkesztésében annyira zavaros, hogy a kívülállók számára szinte olvashatatlan. Valéry Giscard d’Estaing, az alkotmányt kidolgozó konvent volt elnöke meg is jegyezte: „A szöveg az összes korábbi javaslatot tartalmazni fogja, de rejtve, álcázott formában.” Giuliano Amato korábbi olasz miniszterelnök, aki a konvent egyik alelnöke volt, a következő megjegyzést fűzte a reformegyezményhez: „Elhatározták (a kormányfők), hogy a dokumentumnak olvashatatlannak kell lennie. Ha ugyanis olvashatatlan, akkor nem alkotmányszerű, és ez volt a szándék… Ha első ránézésre meg lehetne érteni, akkor világossá válna, hogy valami újat tartalmaz, és akkor lenne ok arra, hogy népszavazást tartsanak róla.” A belga külügyminiszter, Karel de Gucht is hasonló véleményt hangoztatott: „Az alkotmány esetében az volt a cél, hogy az érthető legyen; a mostani egyezményé viszont az, hogy érthetetlen legyen… Az alkotmány világos akart lenni, míg ennek az egyezménynek áttekinthetetlennek kellett lennie. Ezt sikeresen el is érte.”
Kérdés azonban, hogy sikerült-e valóban olyan homályossá tenni a legújabb egyezményt, hogy az európai polgárok ne lássanak át a szitán. A reformegyezmény fő célja ugyanis az volt, hogy úgy hozza vissza az alkotmány összes lényeges pontját, hogy ne kelljen róla népszavazást tartani, hiszen az biztos bukást eredményezne. Az európaiak jelentős része ugyanis sem azt a brüsszeli hatalomkoncentrációt nem akarja, amit az alkotmány tartalmazott, sem pedig a neoliberális közgazdasági elvek alkotmányossá tételét, ami szintén az alkotmány része volt.
Bár a reformegyezmény a kormányközi egyeztetéseken is tartalmaz még néhány buktatót (például hogy a lengyelek végül is belemennek szavazati súlyuk csökkentésébe a nizzai egyezményhez képest), a legnagyobb akadályt minden bizonnyal az angol szakszervezetek ellenállása fogja jelenteni. Az angol szakszervezetek ugyanis csatlakoztak a konzervatívok azon kívánságához, hogy a leendő egyezményről népszavazást tartsanak. Márpedig a jelenlegi angol közvéleményt ismerve a népszavazás szinte biztos elutasítást jelentene, tehát az alkotmány után a reformegyezmény tető alá hozatala is meghiúsulna, végleg patthelyzetet okozva az európai integrációban. Gordon Brown munkáspárti miniszterelnök visszautasítja ugyan a szakszervezeti követelést, de újraválasztása épp tőlük függ, hiszen hagyományosan ők a Munkáspárt fő támaszai, és ellenük aligha politizálhat.
Az angol totojázás kezdi idegesíteni az európai vezetőket. Angela Merkel német kancellár közeli munkatársa, Elmar Brok, az európai parlament tagja ezt a véleményt fejezte ki, amikor azt mondta: „Az Egyesült Királyság minden lehetőséget megkapott, hogy kivonja magát a szerződés neki nem megfelelő pontjai alól. Akkor mi a probléma? Hogy nézne az ki a többi tagállam felé, ha most népszavazást tartanának? Ez aláásná a további tárgyalásokat és Nagy-Britannia uniós tagságának hitelét is.” Broknak bizonyára igaza van, de ehhez azt is hozzá tehetjük, hogy az meg az unió vezetőinek hitelét ássa alá, ha az európai lakosság orra elől el akarják rejteni az életüket alapvetően befolyásoló egyezményeket.