Bánatháj és dédiszitter

Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a jövő történelemtankönyvei az 1989–90-es évet, a rendszerváltás, illetve -változás (-változtatás) évszámát új periódus határkövének tekintik. Így ez az évszám a nyelvtörténetben, a szókészlet történetében is új fejezetet nyit, hiszen a demokratikus államforma megteremtése, az európai közösséghez való csatlakozásunk, valamint az informatikai áramlatokba való bekapcsolódásunk olyan mennyiségi és minőségi változást hozott és hoz, amely folyamatos nyelvújítással és nyelvújulással ér fel. Egyéb okok is felerősítették a változások lendületét: leomlott a vasfüggöny, megnyíltak a határok, az emberek megismerkedhettek egy más, új világgal. Az idegen nyelvek tanulását nemcsak az idegenforgalom növekedése s a szabad utazás indokolta és tette lehetővé, hanem a bennünket elárasztó „szatellitsokk” is: megnyíltak az égi televíziócsatornák, lehetővé vált több tíz idegen nyelvű adás vétele. Bővültek a nemzetközi gazdasági kapcsolatok is, egyre több vegyes tulajdonú vállalkozás jött létre.
Bizton állíthatjuk, hogy a forradalminak tekinthető társadalmi, gazdasági, kulturális változások a nyelvre is megtették hatásukat, és természetesen annak legváltozékonyabb részét, a szókincset érintették. Hiszen a szókincs a nyelv legkevésbé állandó része, nem olyan zárt, mint akár a hangtani vagy a ragozási rendszer, s a szavak különféle összefüggési rendszere olyan laza, hogy egy szó kihullása vagy bekerülése nem okozhat zavart.
A megszülető új szavakat két nagy csoportba sorolhatjuk. Egyrészt vannak olyan kifejezések, amelyek gyakorlati céllal jönnek létre, jól tükrözik a társadalmi, politikai, gazdasági, technikai és kulturális élet változásait. Például: alkotmánybíróság, frakcióvezető, árazógép, kerékbilincs, márkaszerviz, hangposta, plazmatévé, hálózatgazda, metrórendőrség, e-learning stb.
Másrészt a megszülető új szavak alkalmiak, „szezonálisak”. Az ide sorolható új keletű kifejezések nem kerülnek be a nemzeti nyelv szókészletébe, egyszeri előfordulások, amelyeket a pillanatnyi tartalmi és stiláris szükségesség hoz létre. Például: bánatháj (a bánatos hangulatban elfogyasztott édesség miatt felszedett kilók, többletsúly), dédiszitter (idősek ápolását, gondozását anyagi ellenszolgáltatás fejében vállaló személy) stb.
A leggyakoribb szóalkotási mód a szóöszszetétel. Például: iratmegsemmisítő, íriszdiagnosztika, járműtörzskönyv, kampánycsend, áramkommandó, kényszervállalkozás, képfelbontás, konferenciaturizmus, sarokkád stb.
Sokkal kisebb számú s szóképzéssel létrejött kifejezésünk: ellehetetlenülés, elhíresül, lefedettség, élhető, dartsozik stb.
Természetesen idegen, elsősorban angol eredetű szavakkal is bővül szókészletünk: quad (négykerekű terepmotor), pendrive (kulcstartó méretű memóriakártya; tollmeghajtó), rafting (extrém sport: vadvízi evezés), curling (csúszókorong) stb.
Előfordul ritkább szóalkotási mód is, például a szóösszerántás, amikor két egymástól eltérő jelentésű szó olvad össze egyetlen új jelentésű szóvá: a Tokaj és unikum szavakból a tokajikum, a tanga és a bikini szóból a tankini, ez olyan kétrészes fürdőruhát jelent, amely pici bikininadrágból és a hasat éppen csak szabadon hagyó felsőrészből áll.
A nyelvújítás korában volt ez gyakori (a cső és orr szóból a csőr, a levegő és ég szóból a lég jött létre). Egyébként a XIX. század első felében minden héten nyelvészkedő ülés volt a Magyar Tudós Társaságban. Bugát Pál mint aktív tag itt hangoztatta azt az elvét, hogy egységes dolgot egységes szóval, ne összetétellel fejezzünk ki. Így például a dióhéj tulajdonképpen a diónak az inge, így az egység kedvéért mondhatnánk azt, hogy ding. Báró Eötvös József is jelen volt ezen az ülésen, s amint ezt a furcsaságot meghallotta, kérdéssel fordult Bugáthoz: „Ha ezt a módszert elfogadjuk, mi lesz a fiúingből?”