Egy középfokú kocsmai megbeszélésen vettem részt Cinkotán. Magas volt a jelenlét, a dagadt ács, a Zoli már alig fért be az üzemegységbe. Meg a hangerő is nagy volt. A legelején még a daliás magyar futballgyőzelem volt a porondon, de aztán – ahogyan az lenni szokott – a politika felé terelődött a szó. A legtöbben Szekeres Imrét szidták, de ezt aztán a csapos hamarosan lezárta, mondván, ez már lejárt, régi lemez, recseg. Ekkor a várható áremelések kerültek szóba meg a kormánytagok szülei. Aztán árnyalatnyival tovább emelkedett a hangerő, Piros Ferinek mindjárt bedagadt a feje, kikísérték a levegőre. Gyurcsánynál keveset időztünk – reménytelen, rögzítette a rangidős körzeti fogyasztó.
Tanulságos és figyelemre méltó egy ilyen regionális ivó hangulata és indulata. Ha én politikus lennék, álruhában járnám ezeket a helyszíneket, csöndben jegyzetelnék. Az igazság mindig a külvárosi kocsmák környékén jár, a Parlamentből gyakran nem látszik a nagy magyar valóság. Épült volna az egészből az a vezető politikus, aki részese egy ilyen társalgásnak. Esetleg veszít valamennyit a magabiztosságából. Huncut dolog az egész, befelé még én vagyok a bezselézett nagyon nagy ember, kifelé meg szerényen összehúzom magam. És ez így van rendjén.
Senkit sem kényszeríthetek rá, csak szelíden javallom: hallgassa meg néha a mély véleményét. Mert a hangok mindig a mélyből törnek fel. (Piros Ferivel később beszéltem, már jobban volt, pulzált.)
Ki kell menni az emberek közé.
Külföld
Ukrajna megfenyegette Magyarországot
