Bevallani a múltat!

A múltat nem lehet eltörölni, ezt csak az Internacionálé című induló hirdette, és a kommunisták kísérelték meg. Két módon is: egyrészt likvidálták az előző korszak intézményeit, értékeit és társadalmi csoportjait, másrészt tudatosan meghamisították a történelmet, kiiktatva belőle mindazt, ami nem támasztotta alá a marxizmus tételeit, illetve az éppen aktuális politikai irányvonalat. Magyarországon a Szovjetunió által hatalomra juttatott kommunisták minden tulajdonost megfosztottak generációk munkájával összegyűjtött vagyonától, a középosztály jelentős részét pedig eltávolították állásából. Mindezt történelmi szükségszerűségnek és igazságtételnek állították be, ami rövidesen az egész világon végbe fog menni. A magyar történelmet is átírták, és megfosztották szinte mindattól, ami korábban pozitív értékelést kapott, és a nemzeti büszkeség forrása volt. E káros, valóban „átkos” örökség terhét ma is hordozzuk, de sokan nincsenek ennek tudatában. Ellentétben a nácizmussal, a kommunizmus bűneinek széles körű bemutatása elmaradt. Nem csak nálunk, szinte mindenütt. Ennek számos oka között a legfontosabb, hogy a kommunizmust nem háborúban győzték le, hanem önmaga hirdette meg csődjét, s ezzel lehetővé tette a vagyon és a befolyás átmentését. Nem csak nálunk, világméretekben.
Lovas István július 19-i írásában joggal igényli a szembenézést a hazai kommunizmus bűneivel, és érthető módon háborog azon, hogy a közel fél évszázados történelmi zsákutca felelősei és haszonélvezői lettek az antikommunista fordulat nyertesei is, ennek az okait azonban rossz helyen keresve ismét az Antall-kormány, kisebb mértékben pedig az Orbán-kormány puhaságát, tehetetlenségét és mulasztásait marasztalja el. Cikke indítéka egy írásom volt, amit tőle szokatlan tájékozatlansággal körlevélnek nevez, holott Megalkuvó volt-e Antall József címen a Magyar Hírlap július 7-i számában jelent meg. Arról szól, mennyire távol állt Antalltól minden megalkuvás, elvtelen vagy rossz kompromisszum. Érveimet itt nem ismételhetem meg, csak Lovas néhány tévedésére mutatok rá.
Világéletemben elutasítottam a kommunizmust, politikailag támogatom, történészként pedig szükségesnek tartom annak minél pontosabb bemutatását. Távol áll tőlem a történelem determinista szemlélete, utolsó 17 évünk is tele volt alternatívákkal, és számos rossz döntés vezetett oda, hogy Magyarország mára az egykori kommunista tömb legbiztatóbb fejlődést mutató országából sereghajtóvá vált, amely csak a korrupció, a bűnözés, a betegségek, a munkanélküliség, a kilátástalanság és a rossz egészségügyi helyzet mutatói terén éllovas. Lovas – és számos olvasója, híve – azt kéri számon, miért nem váltotta le, söpörte ki az összes kommunistát, de legalább a „nagykutyákat” az Antall-kormány. Újabban divat Antall elmarasztalása egy félremagyarázott ironikus kijelentéséért, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. 1989-ben ebben az országban senki nem akart forradalmat. Nem azért, mert félt a 800 ezer párttagtól, a felfegyverzett munkásőrségtől, a pártállam által kézben tartott rendőrségtől és hadseregtől. Nem volt szükség forradalomra, mert a kommunista gazdasági rendszer csődöt mondott, a Szovjetuniónak már nem volt ereje csatlósait sem kisegíteni, sem katonai erővel móresre tanítani, ezért 1989 szeptemberében az MSZMP kapitulált, maga számolta fel erőszakszervezeteit, munkahelyi pártsejtjeit, a pártállam jogi szerkezetét. Saját parlamentje iktatta törvénybe a békés politikai átalakulás egész menetét. Ezért nem volt szükség egy „alkotmányozó nemzetgyűlésre” – de ha ez mégis létrejött volna, készíthetett volna lényegesen eltérő, jobb alkotmányt a meglévőnél? Konkrétan miben kellett volna különböznie egy új alaptörvénynek? S egy más alkotmány elejét vehette volna a későbbi bajoknak?
Ha Lovas nem mondja is ki, de mostanában sokan azt sugallják, hiba volt, hogy 1989. októberben Antall lett az MDF elnöke. Antallt az „ősi” MDF választotta elnökének a legtisztább demokratikus módon. Nem külső sugallatra, hanem a kerekasztal-tárgyalások során megmutatkozó tehetsége alapján. Beszéljünk nyíltan: korábbi vagy későbbi teljesítménye, vezetői kvalitásai alapján Bíró, Für, Lezsák, Csoóri vagy bárki más az „alapító atyák” közül Antallnál jobb, alkalmasabb vezető lett volna? Antall nélkül az SZDSZ nyerte volna meg az első szabad választást! Így is csak 24 százalék szavazott az MDF-re az első fordulóban, ez is meghatározta Antall mozgásterét. Az SZDSZ-szel kötött „paktum” nem titkos egyezmény volt, viták után a párt jóváhagyta. Nélküle nem működött volna az ország, a kormány a kétharmados törvények miatt legkésőbb az első költségvetésnél megbukott volna. Göncz Árpád köztársasági elnöksége ugyan sokunknak nagy csalódást okozott, de miközben nehezítette Antall és kormánya dolgát, jogköréből fakadóan nem tudta érdemben befolyásolni a politikát – ahogy most Sólyom sem tudja. Más koalíciót persze lehetett volna kötni, de akkor vagy az SZDSZ-t vagy az MSZP-t kellett volna partnernek választani.
„Nagytakarítás.” Amennyiben valaki elhiszi, hogy 1990-ben lehetséges volt az összes akkori prominens volt MSZMP-tag (köztük tehát Szűrös, Pozsgay, Németh, Horn vagy éppen Kósa Ferenc) kitiltása a politikai életből, annak fogalma sincs, milyen volt akkor az ország hangulata. Lovas hivatkozik az egykori NDK és Csehszlovákia példájára, ahol volt „lusztráció,” a régi rendszer fejeseit eltiltották (Csehországban sem örökre, csak tíz évre) a politikai szerepvállalástól. No de mennyivel elnyomóbb, gyűlöltebb volt Honecker és Husák rendszere! Nem véletlen, hogy az 1989-ben a nagy változásokat elindító két legszabadabb kommunista államban, Lengyelországban és Magyarországon akkor senki nem követelt leszámolást, lusztrációt. Az NDK teljes államapparátusát le lehetett váltani, mert helyére léptek a nyugatnémetek, sokszor a nyugdíjból reaktiválva. És mi az eredmény? Ma az egykori Kelet-Németország lakosságában a kommunista utódpárt rendkívül népszerű, de Csehországban is igen erős a reformáltnak sem nevezhető, nevében is kommunista párt. Ha valahogyan mégis minden régi párttagot el tudtunk volna távolítani a politikai életből és az államapparátusból, csak a gazdasági életben helyezkedhettek volna el, akkor gyorsabb és teljesebb lett volna annak a kisajátítása. Hacsak nem akasztottuk volna fel tömegesen a múltban kompromittált embereket. Márpedig ezt a néphangulat nem kívánta, de hiányzott is hozzá minden jogalap. E témában az Alkotmánybíróság régi és mai tagjait kell megkérdezni.
Ezzel azonban egyáltalán nem azt sugallom, hogy minden úgy volt jól, ahogy történt, csak azt tagadom, hogy Antall mulasztott el egy jó lehetőséget. Ahogy egy ironikus minisztertársam megállapította, az Antall-kormány annyiban is a marxizmus tagadása volt, hogy nem állt mögötte a nagytőke, nem állt mögötte a hadsereg vagy más erőszakszervezet, nem állt mögötte a sajtó – csak a jog, az alkotmány. Ha erről letértünk volna, nemcsak saját elveinket tagadtuk volna meg, de vagy elsöpört volna bennünket a népharag, vagy egy polgárháború káoszába süllyedt volna az ország. Ebből ízelítőt adott a háttere tekintetében ma is rejtélyes taxisblokád.
A személyzeti politikában vállalom azokat az elveket, amelyekért Lovas bírál, hogy jól képzett, becsületes, pártsemleges, a nemzeti érdeknek elkötelezett államapparátust akartunk létrehozni. Ami nemcsak Nyugaton létezik, de az 1945 előtti magyar köztisztviselők sem álltak attól távol. 1990-ben az egyes miniszterek felelőssége volt, mihez kezdenek az öröklött apparátussal, hogyan és kikkel számolják fel a nehéz örökséget, hajtják végre a rendszer megváltoztatását. Ma is jó lelkiismerettel tekintek vissza személyi döntéseimre, hogy a Külügyminisztériumban nem tartottam igényt a kompromittált hírszerzőkre, az alkoholistákra, a seftelőkre, a műveletlen és tehetségtelen „régiekre”, de elfogadtam az öröklött apparátus nagyobb részétől, hogy munkájukkal, tapasztalataikkal boldogan fogják végre a nemzeti és nem az „internacionalista”, azaz szovjet érdekeket szolgálni. Akiről menet közben kiderült, hogy lojalitása nem volt őszinte, vagy hogy nem értett egyet a kormány politikájával, attól megváltam, köztük Somogyi államtitkártól és Meiszter, valamint Szokai helyettes államtitkároktól. Nem volt véletlen, hogy mennyi támadást kaptak a sajtóban ezek a lépéseim vagy Zwack nagykövet gyors visszarendelése. Vezetésem alatt a Külügyminisztérium persze nem vált „masszív MDF-es birodalommá”, ahogy az 1994-es kampányban aposztrofálták, annál jobban sajnálom, hogy mára a miniszterelnökség politikai és személyi akaratának puszta végrehajtója lett.
Nem voltam elégedett a „társszervek” munkájával, általában az államtitkok körének meghatározásával, a kárpótlás lebonyolításával, és nagyon sajnálom, hogy a sietségben nem elég jó állampolgársági törvényt hoztunk, de ezek – és számos más, vitatott döntés – nem tartoztak az én felelősségi körömbe. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy nem az Antall-kormány politikája tette lehetővé a mai kormány felelőtlen és káros lépéseit. A jóhiszeműség vádját viszont elfogadom. Elhittük, hogy a régi rendszer híveinek, illetve haszonélvezőinek nagy többsége valóban belátta a kommunista rendszer csődjét és a nyugati gazdasági és politikai berendezkedés előnyeit. Szerintem ez nem is volt mindenkinél mimikri. Mi, a kormánytöbbség azonban nem számoltunk azzal, hogy a régi rendszer emberei és erkölcstelen mentalitása nemhogy nem fog nyom nélkül eltűnni, de szabad választások útján vissza fog térni. Hogy a nemzetközi tőke és a demokratikus világ ezt a visszatérést helyenként még támogatni is fogja. Sovány vigasz, hogy hasonló lett a helyzet gyakorlatilag minden egykori kommunista országban.
Mára azonban látszik, hogy a legtöbb sorstársunk eredményesebben számolta fel a kommunizmus örökségét, mint mi, és éppen ezért nemcsak jobban él, de jobb a közhangulat, egészségesebb a gondolkodás, erősebb a nemzeti összetartozás, nagyobb bizalommal tekintenek a jövőbe. Ennek elsődleges okát nem paktumokban, összeesküvésekben, külföldi bűnbakokban látom, hanem abban, hogy a Kádár-rendszer a nemzeti, közösségi érzés helyett opportunizmusra és ügyeskedésre nevelte a népet, ezért saját választóink jelentős része könnyen hitelt ad az elvtelen ígérgetőknek. A múlttal szembe kell nézni, de pusztán ezzel nem lehet megnyerni a választásokat.

A szerző történész,
az Antall-kormány külügyminisztere volt

Válasz Jeszenszky Gézának
Köszönöm a helyreigazítást: Jeszenszky Géza cikkét körlevélnek hittem, holott az cikk volt. Ennek oka: Jeszenszkyék Deák-körének moderátorától, az Egyesült Államokban dolgozó Fodor Andrástól kaptam azt e-mailen, amely nem jelezte, hogy cikkről van szó.
Ami a lényeget illeti: A Magyarország politikai évkönyve 1991-es kötetében található az MDF két legfontosabb választási plakátja. Az egyik a Továriscsi konyec. A másik plakát felirata: „Országos TAVASZI NAGYTAKARÍTÁST! MDF.” Ennek alapján minden olyan barátom, aki az MDF-re szavazott – és most, Jeszenszky levelének kézhezvétele után négyet megkérdeztem –, annak idején teljesen természetesnek tekintette a volt kommunista vezetők azonnali kitakarítását a közéletből. Ők úgy érzik ma is, hogy az MDF hatalmas bukásának oka éppen az volt, hogy igen gyorsan elvesztették benne hitüket azok az emberek, akik a kegyelmi pillanatban erőt vártak tőle, nem pedig rogyadozó lábakat, hebegéseket, KISZ-vezetős privatizátorokat és folyamatosan védekező nyilvános megszólalásokat. Antall volt külügyminisztere itt olvasható értelmezése szerint az „országos tavaszi nagytakarítás” valójában azt jelentette, „…elfogadtam az öröklött apparátus nagyobb részétől, hogy munkájukkal, tapasztalataikkal boldogan fogják végre a nemzeti és nem az »internacionalista«, azaz szovjet érdekeket szolgálni”.
Jeszenszky levelének hangjából kitűnik, hogy Magyarországon az a „józan”, „mérsékelt” értelmiségi, aki az „országos tavaszi nagytakarítást” a százmilliós hullahegyet okozó világrendszer itteni söpredékének integrálására való felszólításnak értelmezi. Teljesen világos számomra, hogy ma éppen úgy nem vagyok része ennek az értelmiségnek, mint ahogyan egykor a Pesti Hírlapban írt cikkeimben bíráltam Antall Józsefet és Jeszenszky Gézát pártjuk plakatírozott ígéreteinek szabotálásáért. Annak viszont örülök, hogy tizenhét év után mind többen jelentkeznek ki az antallista örökséget magasztaló táborból. Sajnos csak most, amikor az egykor kipucolandók mára a jobboldalra végső vereséget mértek. Amelynek belátására a jobboldal nagyobb része tragikus módon még mindig képtelen, egyesek még mindig azt az antalli örökséget védelmezve.
De azért a gödörből ki kell mászni. Kell! Ebben a gigantikus erőfeszítésben – érzésem szerint – a magukat kiverekedni akarók nem a volt MDF-es, majd MDNP-s Jeszenszkytől, az Antall-utód Boross Pétertől vagy az MDF mai vezetőjétől, Dávid Ibolyától várnak segítséget.
Lovas István