Hősipar

A hollywoodi filmkészítők valóságos csatát vívtak a Magányos túlélő című könyv megfilmesítésének jogaiért. A helyszín ezúttal Afganisztán, a főhős pedig egy amerikai katonatiszt, aki egységével sikertelenül próbált likvidálni egy, a hegyekben bujkáló tálib vezért. Apokalipszis újra és most.

Két műfaj, a hír és a film sajátos közeledésének a jeleként is értelmezhető a most készülő Magányos túlélő (Lone Survivor) című hollywoodi produkció, amely egy tragikus véget ért afganisztáni bevetés történetét dolgozza fel. A téma – amely Peter Berg rendező fantáziáját megragadta, s amelyért filmstúdiók sora versenyzett – két esztendeje még a CNN és a többi tévéadó hírei között szerepelt, igaz, a történetben szereplő amerikai katonák és tálib lázadók haláláról szóló beszámolók emlékét azóta elmosta a megannyi más vértengerről szóló tudósítás.
A moziélmény egyből maradandóbb nyomot hagy a nézőkben, míg a hírműsoroknak többször kell ugyanazt az üzenetet megfogalmazniuk a hatáshoz. Azonban épp a Marcus Luttrell és alakulatának sorsát feldolgozó alkotás mutat rá, mennyire viszonylagossá vált a televíziós és a filmes interpretáció közötti különbség. Miközben ugyanis a moziba járó közönség folyamatosan éhezik az emberi történetekre, a televíziókban egyre látványosabban megvalósul az infotainment, vagyis az olyan jellegű híradás, amelynek formai és tartalmi sajátosságai mindinkább a show-műsorok jegyeit viseli magán. Akárcsak a filmek, a hírműsorok is személyiségeket állítanak a középpontba, a körülöttük zajló eseményeket túldramatizálják, a politikai és egyéb háttérösszefüggésekre azonban nem világítanak rá. Ahogyan tehát a hírszolgáltatás lényege sem ragadható immár meg egyszerűen az információközlésben, úgy a filmeké sem a szórakoztatásban. A cél a nézők – moziban vagy az otthoni karosszékben történő – befolyásolása a készítők szándékainak megfelelően, lehetőleg úgy, hogy az minél kevésbé legyen feltűnő a befogadó számára. Mindezt egy szóval úgy hívják: manipuláció.
Persze megközelíthetnénk a kérdést egy egészen más irányból is, elvégre a film éppen arra lehetne eszköz, hogy olyan témákra, tragédiákra is felhívja a figyelmet, amelyek a napi hírfolyamban nem kapnak helyet, ám ez Hollywoodban másként működik. A legtöbb filmkockáról a hazájáért életét adni kész, hős amerikai köszön vissza, éppúgy, mint ahogyan például az iraki megszállás kezdetekor a CNN vagy a Fox News képein is láthattuk, csakhogy míg utóbbiak az amerikai hadsereg legyőzhetetlenségét próbálták elhitetni a nagyvilággal (és az ellenséggel), a filmipar a kemény katonák lelkébe is bepillantást enged.
Az öncenzúrának köszönhetően a nyugati média képekben nem vagy csak korlátozottan számolt be annak a tizennyolc amerikai katonának a haláláról, akiknek tetemét 1993. október 3-án valósággal meggyalázták Mogadishu utcáin, s nem mutatta meg azt sem, hogy bő tíz évvel később szinte ugyanez ismétlődött meg az iraki Fallúdzsában. A tragikus szomáliai bevetésről azonban 2001-ben A sólyom végveszélyben (Black Hawk Down) címmel kasszasikert arató film született, s aligha véletlen, hogy a Magányos túlélőről szóló leírásokat olvasva párhuzamokat fedezünk fel a szomáliai és az afganisztáni történet között. A szereplők hasonlók, a terep is, csak a helyszín más – már ha egyáltalán az amerikai nézők számára bármi jelentősége is van annak, hogy melyik távoli ország romos települései szolgálnak a szuperprodukció háttereként.
A képi és tartalmi megvalósítás a Magányos túlélő esetében is az akciófilmek és a dokumentarista ábrázolás határán mozog, ami egyszerre teszi sokkolóvá és emlékezetessé az alkotást.
A történet szerint – amelyet először épp a frontról hazatért főhős vetett papírra – Marcus Luttrell négyfős alakulatával indul útnak a pakisztáni határ felé, hogy elfogjon vagy megöljön egy tálib vezetőt, aki állítólag közeli kapcsolatban áll Oszama bin Ladennel, az Al-Kaida terrorszervezet vezetőjével. 2005 júniusát írjuk, vagyis Afganisztánban immár három és fél éve zajlik a szövetségesek által indított háború. Bár az ellenséges kormány megbukott, az amerikaiak által támogatott afgán elnök képtelen kiterjeszteni hatalmát az ország egész területére, a megszállók – főként délen és a pakisztáni határvidéken – folyamatos harcban állnak a lázadókkal. Miközben Luttrell és alakulata hegyen-völgyön át haladva közelít célja felé, elfognak három afgán civilt: két felnőttet és egy fiatal fiút. Az alakulaton belül vita kerekedik, mi legyen a sorsuk, attól tartanak ugyanis, hogy ha elengedik őket, akkor a három afgán értesíteni fogja a tálibokat közeledtükről. Felmerül a kivégzés gondolata is, a parancsnok azonban végül úgy dönt: inkább a szívére hallgat, s minden kockázatot vállalva futni hagyja a helyieket ahelyett, hogy golyót repítene a fejükbe. A moralitás és a túlélési ösztön vív harcot a katonák lelkében – írta a jelenetről az amerikai sajtó, a kérdés azonban ismét csak az, hogy emberi, művészeti vagy inkább politikai szempontok alapján értelmezzük a képsorokat. Utóbbi megközelítés indokolt a főhős közhelyszerű gondolatait hallva, miszerint „a kormányok gondolhatják azt, hogy egy háború lehet igazságos, s olyan szabályok szerint zajlik, mint egy baseballmérkőzés. De a háborúban semmi sem fair.” Lefordítható úgy is az üzenet, hogy bár újabb ország ellen irányuló katonai fellépést immár a legprofibb manipulációs gépezet segítségével sem lenne könnyű elfogadtatni a lakossággal, arra azért fel lehet hívni a figyelmet, hogy a távolban harcoló „fiaink” valóságos hősök. (Ez pedig a kínzásokról és az amerikaiak által elkövetett egyéb visszaélésekről szóló hírek tudatában különösen fontos misszió.)
A film azonban forog tovább, sok idő nincs az elmélkedésre, hamarosan ugyanis a tálibok átfogó támadást indítanak az amerikai egység ellen. Heves harc bontakozik ki, amelyben rengeteg lázadó veszíti életét, de meghal az összes amerikai is, kivéve Luttrellt, aki sebesülései ellenére el tud menekülni. A megszálló erők helikoptert küldenek a katona megmentésére, ám a tálibok lelövik a gépet, a fedélzeten tartózkodó tizenhat ember meghal. „A háborúban nincs igazság” – hangzik újra a tanulság, ám néhány falusi ekkor a főhős segítségére siet. Rátalálnak a sérült katonára, bújtatva a tálibok elől orvoshoz viszik, s így megmentik életét. Marcus Luttrell könyvében úgy fogalmaz, „nagyon sok tálib harcost láttam közelről, de egyikük sem volt arrogáns, szemükben nem ült gyűlölet”. Hiába azonban a sajátos lélekrajz, a vérontás valódi okaira nem születik magyarázat, mint ahogyan arra sem, valójában miért is kellett társainak a Hindukus lábainál végezniük, de persze ennek a filmnek sem az összefüggések feltárása, a politikai felelősök megnevezése a célja.
Bár a bevetést nem sikerült teljesíteni, Luttrellt – miután hazatér az Egyesült Államokba – személyesen George Bush elnök tünteti ki a tengerészgyalogság nagykeresztjével, így pedig a szokásos megható befejezés sem marad el – a filmben sem.
Kár volna kétségbe vonni az utolsó jelenet hitelességét, azt pedig, hogy részletekbe menően minden pontosan úgy zajlott-e le 2005 júniusában, mint ahogyan Marcus Luttrell megírta, valószínűleg sosem tudjuk meg. A valós vagy annak mondott eseményeken alapuló történetek népszerűsége pedig töretlen, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy jelenleg is háborús filmek sora vár bemutatóra az Egyesült Államokban, így például az Oroszlánokat bárányokért, a Nincs többé kegyelem, az Elah völgyében és a Charlie Wilson háborúja. A Variety című szaklap beszámolója szerint Berg legutóbb egy szaúd-arábiai terrorista összeesküvésről forgatott filmet, amely még ebben a hónapban az amerikai mozikba kerül.