Kétemeletesek

Sajátos története van annak a könyvnek, amely a könyvhéten került az olvasók kezébe. Paulusz Alajos A magyar falu – Mezőhék küzdelme a megmaradásért, 1972–2006 című vállalkozása először filmként íródott a szociológiai kutatások történetébe, majd nyomtatásban is kiadták abban a sorozatban, amelyet Püski Sándor indított az 1930-as években a magyar falu és népe sorsának megismertetésére.
Mezőhék Szolnok megyében található, egyesek nagy öntudattal így jellemezték: korunk modern települése, amelynek már temploma sincs. Hivalkodó, pártos meghatározás. A község a termelőszövetkezetek klasszikus korában követésre érdemes minta volt. Körülötte fölvirágzott az élelmiszeripar, a szövetkezet elnöke az egyik legismertebb vezető lett, akihez még az állam első embere is ellátogatott. A film alkotóinak elsődleges célja az volt, hogy bepillanthassunk a kétkezi emberek életébe.
A filmszociográfia kegyetlen igazságot fogalmaz meg: hogyan fogyatkozik a szép szónoklatokba foglalt, 1800 lélekszámra fölszaporodott új falu, a jövő példaképe 500 lakosú kisközséggé, ahonnan az iskolát is elviszik. A jólétet ígérő öntözéses gazdálkodás megvalósulása helyett maradt a háztáji. A film rendezője, Paulusz Alajos egyetlen hétköznapi magyar parasztcsaládot választott, amelyet a vezetők egyszerűen maradinak ítéltek. A családfő igazi Móra Ferenc-i típusú szegény ember, akit a környezete nem akar észrevenni. Családszerető, mértékletes, a lehetőségeket elszalasztó, de mindig a maga erejére támaszkodó, a változásokat kétszer is meggondoló alföldi magyar. Csak a tanító úr érti meg, mert az elnök elvtárs átnéz azokon, akik nem őt követik. Mivelhogy ők nem sorakoznak föl a látványos tervek zászlói alá. És az élet őket igazolja. Kulcsszó a megélhetés. Ez parancsol az orvosnőnek, mikor a fogyatkozó faluból átmegy a népesebb településre, az iskolát csak a tanító meg az ott maradó családok védelmezik, mert ők tudják, ahol megszűnik az iskola, elvész a falu is. A film látomásosan vetítette előre a magyar falu sorsát, amely mára sokfelé beteljesedett. Mert ha nincs védelmező, a magukra hagyottak beletörődnek a változtathatatlanba.
Ugyancsak kiemelendő megnevezés: „szerep nélküli község” – az ilyenre nem érdemes költeni. Ezt a sorsot szánták Mezőhéknek is. Csakhogy itt az élet nem fogadta el a felsőbbség „előirányzatát”.Tegnapelőtt még milyen szépen hangzott: itt pedig szemben kétemeletes lakások épülnek fiataloknak. Nagy Kálmán tanító – Kóródiékkal és más hasonló sorsú családdal együtt – manapság is nemet mond Mezőhék elsorvasztására. Kérvényekkel ostromolták a mesterszállási körzetesítés döntéshozóit, jöttek is kioktató, kenetteljes viszonválaszok. Néhány mondat a volt oktatási miniszter állásfoglalásából: „Súlyos szakmai hibának kell tekinteni az iskolák közös igazgatásban történő megszervezésének és az iskola bezárásának egy kategóriába mosását. Nem felszámolni, hanem együttműködésre ösztönözni kívánjuk az iskolákat, mert ez mind az intézménynek, mind az oda járóknak – Mezőhék esetében hat kilométerre –, mind az országnak érdeke.”
Ezt az értesítést a kérelmező polgármester kapta Magyar Bálinttól. Ám a mezőhékiek előkeresték a régi tanyasi iskolák létesítőinek feljegyzett igazságait, így Klebelsberg Kunóét: „A kis iskolák fenntartását mindenképpen szükségesnek tartjuk, mert példánk igazolja, hogy egy kis létszámú iskolában, ahol a tanítók alaposabban tudnak foglalkozni a gyerekekkel, az országos átlagnál jobb tanulmányi eredmény érhető el.”
Évekig folyt az áldatlan vita és háborúskodás, de az újjáépített óvoda és az alsó tagozatos iskola megmaradt. És lett templom is. Apró harangocskával, de ökumenikus hivatással egybegyűjti híveit a közösségi ünnepekre, mert így teljes egy magyar falu élete a XXI. században is. Nagy Kálmán tanító úr visszatekintése és a Kóródi család emberöltőnyi küzdelmének foglalata a könyv. Az egyik kiemelkedő összegzés így szól:
„… 25 évvel ezelőtt, amikor a családot bemutattam, úgy kezdtem, hogy a 8 tagú Kóródi család Mezőhéktől távol, 50 négyzetméteres alapterületű tanyán élt – mondja és folytatja a tanító úr. Ma idős Kóródi Ferenc Mezőhéken 60 négyzetméter alapterületű lakásban él feleségével, Sanyival és Tündi háromtagú családjával. A lakásban van gáz, villany, víz, telefon, fürdőszoba. A háztájiban 7 szarvasmarhát és 10 hízót tartanak.”
A Kóródi család felemelkedése sem a kiváltságosok karriertörténete. Mindaz, amit elértek, a saját munkájuk gyümölcse.
Harmincnégy évi filmes munka összefoglalása ez a szociográfiai kötet a Püski Kiadó gondozásában. Az élő vallomásokat, amelyeket először magnetofon- és filmszalag rögzített, sikerült úgy megszerkeszteni, hogy izgalmas valóságfelvétel őrizze a történelmi értékeket. És amikor az olvasó becsukja a könyvet, lehet, hogy ő is felteszi a kérdést, mint magam: mi vár még ránk, falun élő magyarokra?