Kontra

Vannak írók, akik semmit sem kockáztatnak, amikor a nyilvánosság elé lépnek, a sikertelenségnél nagyobb baj nem érheti őket, legrosszabb esetben megmaradnak névtelennek. Mások kihívják maguk ellen a sorsot, veszedelmesen sokat árulnak el magukról, vagy bámulatos eltökéltséggel rombolják a hatalom és/vagy a társadalom imádott mítoszait, amelyeknek mindenkor kijár a rendőri védelem. Diktatúrában ennél komolyabb a helyzet: bűnözővé válik az, aki nem kerüli a konfrontációt. De közülük elég keveset ítélnek halálra.
Józef Mackiewicz (1902–1985) az utóbbi típusba tartozik, esete azt bizonyítja, hogy a világ e táján is mondhatnak ki halálos ítéletet egy íróra, legalábbis háborús időkben. Már pályakezdő vilnai újságíróként magára haragította a „lengyel államérdeket” képviselő közigazgatást, mert ragaszkodott a hajdani, nyelvileg és felekezetileg oly sokszínű Litván Nagyfejedelemség kulturális hagyományaihoz, elutasított mindenféle nemzeti kizárólagosságot, a lengyelt is beleértve – a végtelenül rokonszenves, bár kissé talán utópisztikus regionalizmus nevében.
Ez még idill volt ahhoz képest, ami hamarosan bekövetkezett. Mackiewicz közvetlen közelről látta mindazt, ami a legszörnyűbb volt a XX. században: Lengyelország lerohanását, a rövid ideig tartó litván fennhatóságot követő szovjet megszállást, a németek uralmát, a vilnai holokausztot, majd a katyni tömegsírok feltárását (1952-ben eskü alatt számolt be a látottakról egy amerikai parlamenti bizottságnak, s mint koronatanú, nagyban befolyásolta a hivatalos álláspont kialakulását). Varsóba menekült 1944 májusában a közeledő Vörös Hadsereg elől, 1945 januárjában emigrált. Negyvenhétben Londonba, nyolc évvel később pedig Münchenbe költözött feleségével, Barbara Toporskával, aki szintén kiváló író volt. Életfogytiglani szegénységgel fizettek az emigrációban is megőrzött függetlenségükért.
Sokan próbálták lejáratni, de mindig voltak odaadó hívei is. Nobel-díjra javasolta a Kansasi Egyetem szlavisztikaprofesszora, Jadwiga Mauer 1974-ben. A hatvannyolcas emigrációs hullámmal Londonba került Szymon Szechter és Nina Karsov pedig a hetvenes évek elején Kontra néven alapított kiadót (ez a szó fejezi ki a legtömörebben Mackiewicz egyéniségét, mellesleg ez a címe az egyik legismertebb regényének), azóta is itt jelenik meg az életmű. De a lengyel irodalom nagy litvániai születésű emigránsa, Czeslaw Milosz is számtalanszor kiállt mellette. A vadász éve címmel kiadott naplójában így ír róla: „Józef Mackiewicz látta a katyni sírokat, és le is írta, amit látott. Véletlenül annak is tanúja volt, hogyan gyilkolták meg Ponaryban a németek a zsidókat, és arról is tárgyilagosan beszámolt. És amíg csak létezik lengyel irodalom, ezt a XX. század iszonyatát megörökítő két feljegyzést meg kell őriznünk emlékezetünkben, hogy ez legyen a mérték, ha az irodalom túlságosan eltávolodik a valóságtól.”
Józef Mackiewicz könyvei közül először A kommunista provokáció diadala jut el a napokban a magyar olvasóhoz az Attraktor Kiadó jóvoltából. A szerző ebben a kötetben foglalja össze a kommunizmusról vallott nézeteit. Nehezen találhatnánk olyan írót, akinek nagyobb rálátása lenne erre. Mackiewicz Szentpéterváron, a cári Oroszországban született, majd ötéves korától Vilnában nevelkedett. Nemcsak a szép emlékek miatt gondolta úgy, hogy a birodalom 1905 után elindult azon a fejlődési pályán, amelyen rövid időn belül alkotmányos monarchiává alakulhatott volna, de a bolsevik forradalom véget vetett ennek az üdvös evolúciós folyamatnak, és kivetette az országot a civilizációból.
Mackiewicz nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a birodalom utolsó szakasza nem értelmezhető a lengyel romantikus történetfilozófia sémáival (Észak zsarnoksága, az Isten ellen forduló világuralmi gőgből született új Babilon, amely sírba tette a szabadságért mártírhalált halt, majd messiásként feltámadó Lengyelországot), hiszen ebben az alapvetően rendi berendezkedésű államban egyáltalán nem élt „rabszolgasorban” a lengyel elit. Következésképpen a bolsevik hatalomátvétel nem az ősi orosz despotizmus betetőzése, hanem az ország történelméből nem levezethető fordulat (mint mondjuk Kubában). Nem „ázsiai”, mint annyian hirdették a hitleristáktól az eurokommunistákig, hanem kimondottan európai eredetű.
A szerző hosszasan sorolja, milyen durva politikai tévedések következnek e két külön világ azonosításából, sőt arra a következtetésre jut, hogy a bolsevizmus annak köszönheti győzelmét és fennmaradását, hogy minden nacionalizmus különalkut kötött a vörösökkel, és a döntő pillanatban – Pilsudskival az élen – már nem támogatták a fehéreket, mert úgy gondolták, nagyobb akadályt jelent céljaik elérésében a megerősödő Oroszország, mint a leninista állam. Tudjuk, mik lettek az ígéretekből és a bolsevikok segítségével elért „nemzeti célokból”.
Mackiewicznek volt egy gyermekkori emléke, amely fontos szerepet játszott abban, hogy milyen kép alakult ki benne a cári Oroszország felbomlását követő politikai folyamatokról. A szülei 1907-ben költöztek Vilnába, a gyerekek itt igen népes családi körben nevelkedtek. Aztán néhány év múlva mindez szétesett lengyelekre, litvánokra és bolsevikokra. Mackiewicz két unokanővérét szokta emlegetni, az egyik a leendő litván külügyminiszterhez, a másik a leendő minszki GPU-főnökhöz ment férjhez. Az államhatárok és az ideológiák örökre szétszabdalták a családot.
Hatodikos gimnazista volt, még nem töltötte be a tizenhetedik évét, amikor önkéntesként csatlakozott a Litván–Belorusz Hadosztály 10. ulánusezredéhez, és harcolt a lengyel–bolsevik háborúban, 1920-ban Varsó védelmében is részt vett. Meghatározó élményként emlegette azt, hogy a lengyel oldalon kubáni kozákok és orosz önkéntesek is harcoltak.
A húszas–harmincas években vilnai újságíróként közelről figyelhette a kommunizmus konszolidációját, megerősödését, első nemzetközi sikereit és grandiózus provokációit, amelyeknek a segítségével azt próbálta elhitetni a világ közvéleményével, hogy semmi értelme „keresztes hadjáratot” indítani ellene, mert rejtélyes evolúciós folyamaton esik át, liberalizálódik, demokratizálódik, előbb-utóbb magától is visszatér a kapitalista útra. A második világháború után már emigránsként láthatta, hogyan folyik a nyugati világ szellemi lefegyverzése a régi eszközökkel. A provokációk sorában az utolsó a „lengyel október”, a Gomulka-féle „nemzeti kommunizmus”, amely jelentős támogatást kapott a lengyel emigrációtól és a Szabad Európa Rádiótól.
Mackiewicz hatvanéves korában, elég reménytelen időszakban írta ezt a könyvét, amikor a békés egymás mellett élés doktrínája esélyt sem adott a rendszer megdöntésére. Különös érzés négy és fél évtizedes távlatból olvasni ezeket a sorokat: „Talán eljön az a rég várt idő, amikor mindez feledésbe merül, ezt a könyvet is már rég elfeledték, a kommunizmust pedig eltörölték a föld színéről, és mindannyian viszszatérünk azokhoz a régi vitákhoz, amelyeket a kommunista rendszer kialakulása előtt folytattunk. Pontosan így múlik el a nagy betegség, semmibe vész a járvány, nyoma sem marad. És az emberek már nem emlékeznek, nem is akarnak emlékezni. De megesik, hogy a betegség nem múlik el magától, nagy erőkkel kell harcolni ellene. Az is előfordul, hogy a ragály győz. Én a nagy betegség napjaiban írok.” Ez a könyv számos olyan kommunista mítoszt rombol le, amely paradox módon még a rendszer bukását is túlélte. Többek között ezért is lehet igen tanulságos olvasmány a XXI. században.