(miként nyílik az olló…)

Én nem tudom, hogy bekövetkezett-e a jóléti rendszerváltozás, amelyet a szocialisták, nem is olyan régen, kilátásba helyeztek. Lehet, hogy igen. Ugyanúgy, miként a másik: az erkölcsi és a politikai. A metódus mindenesetre hasonló. A nyolcvanas évek szegény, lenézett, már-már kiselejtezett kiszeseiből formálódott a megváltozott rendszer elitje, emígy is, meg amúgy is. Annak idején szinte kár volt erőltetni a hivatali előmenetelt a szocializmus intézményeiben, a pártban, a belügyben, a titkosszolgálatoknál, a különböző minisztériumokban; most a „nagy fordulat” után tizenhét évvel az akkori másod-, harmadvonal van a csúcson, s a nagy elődöktől örökölt rutinnal gyakorolja a hatalmat, és a kor igényei szerint formálja az ideológiát. A köztévé képernyőjén időtálló szocialista műremekek jelennek meg, s a „kereskedelmi csatornák” révén összeölelkeznek az amerikai horrorral. Ugyanez a jelenség tapasztalható a multik menedzsmentjében, a kommunista ifjak átmentek marketingbe, bizonyítván, hogy a lónak nincs is másik oldala.
Kovács László (ex-MSZP-elnök) nemrégiben a Magyar Nemzetben kifejtette, hogy Magyarországon „2000–2006 között a harminc OECD-tagország közül Magyarországon nyílott a legkisebb mértékben az olló a lakosság leggazdagabb és legszegényebb tíz-tíz százaléka között”. Az olló általában az MSZP- és a Fidesz-szavazók tábora között szokott nyílni, illetve csukódni, betöltve egy, a mérleg nyelvéhez hasonló zsurnalisztikai fordulat szerepét. Ez az olló az esedékes parlamenti választások idejére teljesen be szokott csukódni, mint valamely csapda, amelyikbe a Fidesz rendre beleesik. Így válik lehetővé ismételten, hogy az SZDSZ legyen a mérleg nyelve, amely mindig a hajdan volt ellenség, az MSZP felé billen. Ez is a rendszerváltás egyik csodája. Kovács közlése egyébként azt jelenti, hogy Magyarország szocialista vezetése méltányos keretek közt tartja a gazdagságot és a szegénységet, és sokat tesz azért, hogy az ősköztársaság eszméje, a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” veszendőbe ne menjen. Gyurcsány különben is robespierre-i hévvel szokta emlegetni a köztársaságot s annak gonosz főellenségét, Orbán Viktort. Kíváncsi vagyok, mi történne, ha a nyaktiló beletartozna a parlamentáris demokrácia eszköztárába.
Annyiban igaza lehet Kovács Lászlónak, hogy nem találtam olyan szegény emberre Cs. környékén, aki leszedte volna a kertünkben álló cseresznyefa ormótlan termését, s ingyen elvitte volna befőzni vagy eladni. Én magam leszedegettem vagy tíz kilót úgy negyedóra alatt, ami az akkori piaci átvételi árakkal számolva kb. nyolcezer forintos órabért jelentett volna. Bár nyilván könynyebb és gyorsabb az alsó ágakról szedni a cseresznyét, mint a fa tetejéről, és én persze alulról szedtem.
Erről jut eszembe a jóléti rendszerváltozás atyja, Medgyessy Péter, akivel annak idején képletesen fogadtam a Magyar Nemzet hasábjain azzal kapcsolatban, hogy beválik-e az a kampányígérete, miszerint a kormányzati ciklus végére mindenkinek fedél lesz a feje fölött. A fogadást azért nem nyertem meg, mert szegény jó Medgyessy a ciklus vége előtt megdicsőülve távozott, s mégsem kérhetem számon Gyurcsánytól csődbe ment elődje ígéretét.
Hogy egyáltalán kitől milyen ígéretet kérhetünk számon? Hogy a számonkérés békés, nyugodt, gazdag, dübörgő demokráciánkban elhangozhat-e, én nem tudom…