Csodaállat, csak elillant,
lombokon át, ha megcsillant.
Csak a nyomát hagyta minden
füves földön, fájó szívben.
(József Attila: A csodaszarvas)
Aki kérdez: megkínoz, elhurcol, vagy helyben felkoncol. Aki válaszol: börtönbe, gulágra vagy a föld alá megy. Évszázadok óta ez a sztyepplakók kommunikációs egyszereggye. Aki tud valamit, rövid időn belül eltűnik, aki értetlenkedve hümmög, az még átvészelheti valahogy.
Így inkább ma is csak hümmögnek mindenre.
Méltóságteljesen kuporognak a fülledt levegőjű jurtában a törzs előkelői, a három vén akszakál; a legvénebb teljesen süket. Pirospozsgásak, fejükön hetykén megbillentve a díszesen hímzett, kerek kis fejfedő, a tübitejka, és tartózkodó mosollyal hárítanak el minden érdeklődést. Nyelnek egyet, egymásra néznek, fészkelődnek, aztán csöndesen azt mondják: nem tudjuk. A nagyothalló akszakál fülébe a mellette ülő férfiú üvölti kérdéseinket, mögöttünk fiatalember játszik hosszú nyakú lantján kazak népdalokat, s kendős asszonyság suhan ki-be kumiszos csészéivel.
Ünnepi zűrzavar a Szaga község szélén felállított jurtában.
– E törzsi gyűlés nagyon fontos számunkra, mert rátaláltunk a külföldön élő magyarokra, és végre találkozhattunk velük – mondja jól megrágva minden szót a középső akszakál. – Az a cél, hogy minél több ilyen kurultaj legyen a jövőben, és minél elmélyültebben megismerjük egymást.
– Mit hallottak Magyarországról, rólunk, mielőtt a magyar kutatók megjelentek Torgajban?
– A Szovjetunió idején nem tudtunk semmit önökről, mert nem volt lehetőség a tájékozódásra – felel a másikuk. – Amikor Kazahsztán elnyerte függetlenségét, akkor szembesültünk azzal, hogy Magyarországon rokonaink élnek, akik erről a vidékről vándoroltak el, s tőlünk származnak.
– Hogyan szembesültek ezzel?
– Magyarországi kutatóktól tudtuk meg mindezt.
– Mint tartja a törzsi hagyomány: a magyarok honnan származnak?
– Erről nem tudtunk semmit korábban, a kutatók világították meg ezt a kérdést is.
– Saját hagyományaik erről mit mondanak?
– Hagyományainkat mind megőriztük, a jurtát is meg a népviseletet is.
– Honnan származik a „madjar” szó?
– Nem tudjuk.
– Nagyon régről származik – motyogja a legöregebb kásás hangon, mire megérti a fülébe ordított kérdést.
Minden nomádnak millió titka van. Egész családok, nemzetségek, törzsek takargatják nagy igyekezettel múltjukat, s ezeknek a titkoknak csak a töredékét ismerhetik meg a tudósok: akármerre tébláboljunk is a határtalan kazak sztyeppen, minduntalan Benkő Mihály Kelet-kutató igazságába ütközünk. S ha valamire mégis rábukkanunk, azt csak isteni szerencsének vagy elszólásnak köszönhetjük. Vége a kurultajnak, a kazahsztáni madjarok történelmi jelentőségű törzsi gyűlésének, amelyre meginvitálták a Bíró András Zsolt antropológus vezette magyarországi barantás harcművészekből, üzletemberekből, civil szervezetek képviselőiből verbuválódott küldöttségünket. Összegöngyölik a zászlókat, bontják a színpadot Szaga porlepte főterén, s mi is szedjük a sátorfánkat, hogy visszavergődjünk a „nyugati hazába”. Az egyik helybéli férfi, aki napok óta kalauzol bennünket – s faggatjuk is a néprajzi gyűjtők vakbuzgóságával, mindhiába –, váratlanul kibök egy közmondást a madjarok makrancosságáról, ami az egész néplélek foglalata. A mienké is. Másikuknál már két éjszakát töltött a magyar csoport néhány tagja, amikor a búcsúzkodásnál szükségesnek tartja közölni velünk, hogy a hatvanas években egy tudósember sofőrje volt, a legelső magyar idelátogatóé, amikor az bejárta a torgaji mocsárvidéket, hogy a madjarokon antropológiai méréseket végezzen.
Szemtanú.
Ám a legtöbb esetben menetrendszerűen az történik, ami az akszakálok jurtájában vagy Szaga főterén, amikor barátságosan nevetgélő, de mindenre csak a fejüket csóváló asszonyoktól igyekszünk információt kicsikarni.
– Hányan vannak a szagai madjarok?
– Nem igazán tudjuk – válaszol egy középkorú nő. – A Szovjetunió szétesése után nagyon nehéz lett az élet, mindenki ment a nagyvárosokba, kevesen maradtak helyben. Korábban 700 madjar család élt Szagában, abból 180 maradt meg. Éhínség, háború, „depresszió” – ezek után maradt 180 család az egész Torgaj vidékén.
– A madjarok különböznek valamiben a velük szövetségben élő argün törzs tagjaitól?
– Nyet.
Benkő Mihály, a madjar törzs második magyar kutatója elutazásunk előtt figyelmeztetett arra, ne csüggedjünk, ha nem járunk gyors sikerrel, hiszen a kazak szólás is úgy tartja: „Aki először jön hozzánk, az kígyó, aki másodszor, az vendég, aki harmadszor, az már testvér.” Amikor Benkő 2002-ben még „kígyóként” járt a Kazahsztán északnyugati pusztaságain élő argün–madjar törzsnél, a szagai madjarok vezetője sajnálkozva romló emlékezetére hivatkozott. Apáik ismerték a közösség legendáit, de a szovjet terror éveiben nem adták tovább nekik. Ugyanezt mormogta Benkőnek egy kilencvenhat éves akszakál, akiről aztán kiderült, nem is annyira nagyothalló, amint korábban szabadkozott – csakhogy tizennyolc évet raboskodott a gulágon. A harmadikukat pedig, amikor végre nagy keservesen megeredt a nyelve, a felesége intette le: „Minek meséled megint ezeket a dolgokat? Nem ültél még eleget?” Történt mindez 2002-ben, egy évtizeddel Kazahsztán függetlenségének kikiáltása után.
Végül a szagai vezető megsajnálhatta Benkő Mihályt, és szép kerek történetet mondott el neki Madjar vezérről. Majd elvitte a kutatót a temetőjükbe, amelynek még a környéke is szigorúan tabu az idegenek számára, hogy lefényképezhesse a törzsi azonosságtudat cáfolhatatlan bizonyítékát, a cirill, olykor arab betűkkel kőbe vésett madjar szót – ami Benkőt végképp meggyőzte. A torgaji sztyeppen a halottak közlékenyebbnek bizonyultak az élőknél.
Üvegpiramisok, függőkertek, óriási aranybuzogány, frissen vakolt hófehér mecsetek, modern imakomplexumok, csavart formájú felhőkarcolók, űrközpontra emlékeztető kormányzati negyed – Asztana, az új kazak főváros félkész, hivalkodó metropolis a kietlen sztyepp közepén. A nagyra törő elképzelések szerint Ázsia spirituális központja épül itt. Az egykor néhány viskóból álló település ma nyugat-európai, tengerentúli világvárosokkal verseng, Európa építészelitjét látja el busás megrendelésekkel – a feltörekvő kőolajipar fedezetével.
*
A Kazak Köztársaság elnöke, Nurszultan Nazarbajev többek között azt vette a fejébe, hogy megzabolázza a puszta időjárási szeszélyeit, ezért megbízta a neves brit építészt, Sir Norman Fostert, hogy gigászi kupolát emeljen Asztana fölé. A Kán Sátrát, amelynek oltalmában teniszpályákkal, trópusi ligetekkel, csónakázótavakkal, szórakoztatónegyedekkel beépítve majd egész városrész vészelheti át a 40 fokos nyár és –40 fokos tél megpróbáltatásait. High-tech és nomád nosztalgia. A városközpontból kinőtt buzogány fejében kilátó és nemzeti kultuszhely működik: naponta ezrével érkeznek ide a kazakok, hogy meggyőződhessenek fejlődésük mindent elsöprő erejéről, és hogy áhítatosan belehelyezhessék tenyerüket Nazarbajev elnök aranyba öntött kéznyomába.
A központtól néhány utcányira azonban a szocialista lakótelepek jól ismert letargiája fogad beszegezett ablakokkal, omladozó erkélyekkel, rozsdásodó játszótereken tébláboló kulcsos gyerekekkel, nyakig gépolajosan bütykölgetett Volgákkal, Ladákkal, a kapualjakban rossz arcú, gyanakvó tekintetű fiatalemberekkel és a hőségben atlétatrikójukat a hasuk fölé gyűrő, strandpapucsban klaffogó panellakókkal. Szembeötlően sok a fehér bőrű, szlávos arcú ember: a nagyobb kazak városokban jelentős számban élnek oroszok.
Nazarbajev nagyszabású elképzelése, hogy a régi fővárost, a délkeleti határszélen fekvő Almatit (korábban Alma-Ata) „fölhagyja”, és újat építsen a semmiből, elsősorban éppen az oroszoknak köszönhető. A sztálini terror csúcspontján a – XIX. században még több mint hetvenszázaléknyi – kazakság 38, az ötvenes évek végére 30 (!) százalékra csökkent, vagyis az államalkotó nép saját hazájában kisebbséggé, vegetáló peremnéppé vált. Az elszánt nemzetpolitikának köszönhetően ma ismét csaknem 60 százalékos az arányuk, míg az oroszoké 30 alá fogyatkozott a hazavándorlás és a demográfiai helyzet miatt. A sci-fi regénybe illő Asztana kazak vállalkozók, hivatalnokok, befektetők tömegét vonzza az ország minden részéből és külhonból – egyszersmind éber közelségben van Oroszországhoz, hogy elvegye az esetlegesen határmódosítást fontolgatók kedvét.
Úti célunktól, az északnyugatra található Torgaj-medencétől azonban csaknem ezer nyaktörő kilométerre fekszik. Felszaggatott országutakon, félsivatagokon, szellemvárosokon, hibalehetőséget nem kínáló mocsarakon kell átvergődnünk ahhoz, hogy elérjük a madjar törzs szállásterületét, a kurultaj szagai helyszínét. Ám a madjarok egy pillanatra sem engedik el kezünket az asztanai megérkezéstől egészen elutazásunkig. Váltott buszokkal, terepjárókkal, olykor özönvíz előtti járművekkel fuvaroznak bennünket a fővárosból: mintha mondjuk Firenzéből jönnének elénk Budapestre vendéglátóink. De nem európai vendéglátásban lesz részünk.
A sztyepp otthonosan egyhangú Asztanától a Torgaj-medence széléig: a jó darabig elfogadható minőségű úton csak azért kell aggódnunk, nehogy a fiatal buszsofőr elbóbiskoljon a száz kilométereken át kanyarok és útjelző táblák nélkül kígyózó aszfalton. A török és a kazak pop kiapadhatatlanul dübörgő slágerei óvják meg ettől a veszélytől. A jelentéktelenebb távolságok is több magyarországnyiak a világ kilencedik legnagyobb országában, amelynek területe Nyugat-Európáéhoz mérhető. De ezen a hatalmas sztyeppen csak elvétve látunk szarvasmarhacsordákat, amelyeket lóhátról hajtanak a gulyások, az út szélén itt-ott kisebb ménesek legelnek – a puszta valójában hátborzongatóan néptelen.
– Kazahsztánban gyökeresen megváltozott az életmód. A szomszédos Mongóliának a kommunizmus idején 23–26 milliós állatállománya volt; mára ez a szám megduplázódott, igaz, a legelők ennyit már nem tudnak eltartani – magyarázza tolmácsunk, a régi fővárosban, Almatiban élő Alimkhan Szahaji, aki a hetvenes években végzett a Budapesti Műszaki Egyetem bajai vízellátási és csatornázási mérnöki karán, és aki második hazájának tekinti Magyarországot.
Ali máskülönben „bevándorló”: Mongóliában született a kazak kereit törzs tagjaként. Mint elmondja, a sztálini terror és a nyomában fellépő éhínség elől milliók menekültek el Kazahsztánból a harmincas években: a környező országokban, Üzbegisztánban, Oroszországban, Mongóliában, Kínában, Kirgizisztánban ma is többmilliós kazak kisebbség él. Aki maradt, azok közül csaknem hárommillióan vesztek oda – a kazakság egyötöde. Más számítások szerint a népességnek legalább a fele elpusztult.
– Az értelmiség nagy része ma is alig beszél anyanyelvén – sorolja a következményeket Alimkhan Szahaji. – A kommunizmus időszakában rákényszerítették őket, hogy elfelejtsék nyelvüket és szokásaikat. Leginkább azok őrizték meg a kazak műveltséget, akik emigrációban születtek. Nazarbajev elnök bölcs döntése volt, hogy hazahívta a külhoniakat: tanítsák vissza a nemzeti kultúrát az eloroszosított kazakoknak. Kilencvenhétben kezdődött meg a hazaáramlás tömegesebben, magam is akkor költöztem Kazahsztánba Mongóliából, ahol jó állásom és egzisztenciám volt.
– Magyarországon is bel- és külpolitikai feszültségeket okoz a – természetesen más történelmi okokból – határon kívül rekedt magyar kisebbségek helyzetének megoldása, a se kint, se bent dilemmája. Önök nem tartanak attól, hogy a haza nem térő kazakok ezek után gyorsabban asszimilálódnak?
– Nálunk ez az áldozat kultúránk megmaradásának feltétele volt. Így mindkét fél, az anyaországiak és a hazaérkezők is jól járnak, és ezt belátta az egész ország – feleli Ali. – A kazak tehetséges nép, talán furcsán hangzik, de mi beszéltünk a legjobban oroszul az egész szovjet birodalomban. Ám ha ez a birodalom nem omlik össze – istennek legyen hála ezért –, a kazak nép két évtizeden belül eltűnt volna a föld színéről.
Nem sokon múlott: a szovjethatalom gőzerővel gyarmatosított a jó cári hagyományok szellemében. A sztyeppvidéken pokoli körülmények között üzemeltetett gulágtáborok orosz és ukrán túlélőit, többnyire köztörvényes bűnözőket „szabadulásuk” után a kazakok közé telepítették le, hogy megbontsák az etnikai egységet, mezőgazdasági rabszolgaként feltörjék a szűz földeket, és hogy soha nem csituló összetűzéseket gerjesszenek a nomád őslakosokkal. Asztana, a mai csodaváros is lágerként üzemelt a harmincas években; a világháborúkban pedig leginkább a megalázó és garantáltan óriási veszteségekkel járó munkaszolgálatra sorozták be a harci készségeikre oly büszke lovas kazakokat. Anyanyelvüket, hagyományos vallásgyakorlásukat tiltották.
– Ma már szerencsére a kazak is hivatalos nyelv az orosz mellett, mert ez utóbbit – megint csak jó taktikai érzékkel – Nazarbajev nem mellőzte az államigazgatásban, s biztosította az orosz kisebbség védelmét is, hogy megmaradhassanak a jó kapcsolatok Oroszországgal, s ne kelljen területekről lemondani – fűzi hozzá Alimkhan. – Azért az meglehetősen furcsa, hogy a kazak nép nagy része még mindig fölnéz arra az országra, amely kifosztotta, és amelynek a gazdasága gyengébb, mint mondjuk az amerikai Kalifornia államé.
– A nagy feladat még előttünk áll, most, hogy legyőztük múltunk árnyékait. Mert a szabad világnak is vannak veszélyei, amelyeket úgy kerülhetünk el, hogy gyermekeinket olyanná neveljük, amilyen nagyok őseink voltak – mond pohárköszöntőt Bíró András Zsolt az Ajtuar, azaz a Születő Hold folyó partján, a torgaji mocsárvidék mélyén. A jókora katonai sátorban többtucatnyian törökülünk a gőzölgő birkafejjel, sós fánkféleséggel, tésztás birkahússal, konfetti cukorkával rogyásig megterített asztal körül, a madjar törzs képviselői egyetértően bólintanak az antropológus minden szavára. – Hosszú idő telt el úgy, hogy nem beszélhettünk őseink nagyságáról, kételkedtünk abban, kik vagyunk. Eljött az idő, hogy büszkék lehetünk atyáinkra, és a tudomány most azt is bizonyítja, hogy atyáink rokonok voltak – fogalmaz Bíró, aki, mint arról hírt adtunk, kutatásaival igazolta, hogy a kazahsztáni madjarok és a magyarok genetikailag közel állnak egymáshoz az apai vonalakat jól reprezentáló Y-kromoszóma-vizsgálatok alapján. – A magyar vándorlás összetett folyamat, sok törzs vett részt benne, és időben, térben nagyon szerteágazóan, igen messzire nyúlik vissza. A magyar az egyetlen olyan ázsiai nép, amely hazát teremtett Európában, és ez a haza a mai napig áll, megvan – és magyar. De népünk soha nem felejtette el gyökereit: ez hozott bennünket is ide vissza, a közép-ázsiai sztyeppekre.
„… a kazakok számára a kapcsolat a magyar néppel, éppen úgy, mint számos más sztyeppi néppel, mindig is többé-kevésbé egyértelmű volt. A magyar társadalomban ez nem volt egészen így. […] A magyarok hagyományosan a hunok leszármazottainak tekintették magukat, azonban a magyar tudósoknak sokáig nem sikerült olyan ethnoszt találni Ázsiában, amelyik közvetlen rokonuk lett volna. Azt is meg kell említenünk, hogy ezeknek a rokonoknak a keresését nem is mindig támogatta a magyar állam. Ennek oka a »vad népek«-kel szembeni előítélet volt” – írja Szaginbek Turszunov, Kazahsztán egykori magyarországi nagykövete magyarul is megjelent könyvében, majd így folytatja: „Míg a keleti magyarok egyik törzse beolvadt a kipcsakokba, és napjainkig megőrizte régi népnevét, addig nagyszámú török, egy sor régi nép képviselője még a középkorban beolvadt a nyugati magyarságba, azokba a magyarokba, akik átköltöztek a Duna mellé, és ott államot alkottak.”
Hogy ki kibe és legfőképpen hol olvadt be, a magyar történettudománynak ma is ez az egyik legkínzóbb és legtöbb viszályt szító rejtélye. Az ugor–török háború csatazajától, az őshaza kérdésétől elválaszthatatlan a másik: hogy bizonyos Ottó és Julianus Domonkos-rendi barát vajon kinek a nyomára bukkanhatott a XIII. század elején, mielőtt megindult volna hazánk felé a mongol gőzhenger, amely ezeket a halovány nyomokat is eltaposta. Tény, hogy a világszínvonalú magyar orientalisztika, hősök – és tehetséges szélhámosok – tudományterülete nem érdek- és érzelemmentesen fejlődött azzá, ami: a legnagyobbak, az itthon emberszámba sem igen vett Kőrösi Csomák, Vámbéry Árminok, Stein Aurélok, Almásy, Zichy grófok, Mándoky Kongur Istvánok nem puszta tudományszeretetből járták be Ázsia legveszedelmesebb térségeit, hanem mert az eredetünket keresték. Európai rokontalanok a keleti rokonokat. Mások, a képzeletgazdag ügyeskedők meg is találták – s hol a Kaukázusból, hol a Krímből küldtek győzelmi jelentéseket meg ott gyűjtött egzotikus „nyelvemlékeket”.
A leszakadt keleti magyarok kérdése azonban ma is sokkal égetőbb, semhogy szánakozó mosollyal lesöpörjük az asztalról, mert meglehet, hogy kulcsot adhat az őshazarejtélyhez is. Bár egyesek tudni vélik, Julianus barát csak vizionált, vagy vágyálmait fogalmazta meg, amikor elbeszélte kurta találkozását az Etil folyó mentén a Magna Hungariában élő magyarokkal, akik „kimaradtak” Árpádék Kárpát-medencei honfoglalásából, és akiket már a középkorban is afféle vadember-romantika, nomád nosztalgia övezhetett hazánkban. Kósza vélemények szerint a szerzetes valójában baskír származású volt, akit kifejezetten azért küldtek arra a vidékre, mert beszélte az ottaniak nyelvét. Vagyis a baskírokét, akiket a domonkosok aztán keleti magyaroknak retusáltak leírásaikban, a Kelet felé tájékozódó magyarság és a Nyugat érdekeinek megfelelően.
Annyit azért tudni lehet a szegényes forrásokból, hogy a honfoglalás után sem szakadtak meg a kapcsolatok a legkülsőbb magyarokkal. Ugyanakkor amelyik néptöredék az eurázsiai–ázsiai sztyeppvilágban ragadt, az a nomád dominóelv alapján rövidesen vagy hozzácsapódott valamelyik terjeszkedő birodalom hadszervezetéhez, vagy elmenekült, mint a tatárjárás előestéjén hozzánk a szétvert haderejű kipcsak-kunok, vagy egyszerűen felmorzsolódott az utóvédharcokban. Mindhárom esetben az azonosságtudat sebes vagy fokozatos átformálódása, sokszor elvesztése következhetett be, mint Györffy György írja a társadalmi mimikriről: „A legyőzöttek igyekeztek a győzőhöz hasonulni, felvették nevét, és külsőségekben is követték némely szemmel látható jellegzetességét. Ahogy a tatárok által legyőzött kunok egy-két évtizeddel kipcsaki országuk megdöntése után tatárnak kezdték nevezni magukat, és ahogy a Kárpát-medence szlávjai néhány évvel a honfoglalás után magyar módra kezdték fejüket nyírni, úgy következett az be más sztyeppi peremnépek esetében is” (Bevezetés A magyarok elődeiről és a honfoglalásról című kötetben, 1974). Amint egy turkesztáni szólás tartja: „Megváltozott régi neved, új ember lettél, megváltozott beszennyezett neved, elfogadható lettél.”
Persze e társadalmi igazodás nem jelentett mindig teljes önfeladást. Homályos, zavaros, nyugtalanító eredettudatot annál inkább – példa erre a macarköyi törökmagyarok, a dél-egyiptomi, szudáni magyarábok és a kazahsztáni madjarok esete, akiknél ráadásul a „szennyezett név” is megmaradhatott. Sőt olykor ez a név maradt utolsó szalmaszálként. A madjaroknál az a legnyugtalanítóbb, hogy életkörülményeik nem magyarázhatók az Oszmán Birodalom rabszedési gyakorlatával.
– Ha valaki azt kérdezi, miből következtetek arra, hogy a torgaji madjarok Julianus barát elveszett magyarjai, csak annyit válaszolok: mert ők azt hiszik, és nem tudom, nekem miért kellene ebben kételkednem – jelentette ki Benkő Mihály Kelet-kutató még Budapesten, útra kelésünk előtt.
Mi Torgajban azért nem szabadulunk meg ilyen könnyen kételyeinktől.
Folytatjuk
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
