Telivér vidékek

Nem akármilyen küzdelmet vívnak korunk bedekkerszerzői azért, hogy a már évszázadok óta turisztikai közhelynek számító egzotikus csodákról újabb és újabb piacképes leírásokat gyártsanak. Méghozzá olyan közönség számára, amely az elektronikus médiumoknak köszönhetően (fel)fokozott láthatósághoz és magától értetődő idegenvezetéshez szokott karosszékében, és már nem elégszik meg szikár leírásokkal, puszta alaprajzokkal és térképekkel. A bedekkerszerzők többsége elvérzik e dilemmán: a vizuális felületnek és a felületességnek kedvez a gyakorlati ismeretek kárára; vagy ügyefogyottan gyakorlatias egy – hazánkban legalábbis – nem létező társadalmi csoport kedvére téve; esetleg szeretné magasröptű művelődéstörténeti útikalauznak beharangozni magát, miközben a poszterképek közé becsempészett szövegtöredékek olykor az általános iskolai művészeti ismeretek szintjét sem haladják meg.
A Vince Kiadó Művészeti kalauz sorozatában nemrégiben megjelent Andalúzia és Firenze kötet nem sorolható az utóbbi kategóriába: mind kiállításában, mind tartalmában elsősorban a karosszékben utazók – egyáltalán nem lebecsülendő – tömegeinek igényeit elégítik ki. A pompás képanyag döntő segítséget nyújt az úti célok kiválasztásában. Mégis leginkább arra szolgál, hogy virtuális körutat tegyünk egy spanyol tartományban, amelyben a legkülönfélébb civilizációk adták egymásnak a kilincset, amely arab tudósai révén megőrizte Európa számára az antikvitás műveltségét, és amelynek mór udvartartásaiban a költői készség számított a legméltánylandóbb tudásnak; illetve a toszkán metropolisban, amely a XIV. században regnáló VIII. Bonifác pápa szerint a világ négy eleme mellett az ötödiket képviseli.
A nem igazán elmélyült művészeti navigációt történelmi kisesszék szakítják meg az iszlám műveltségről, inkvizícióról, jelentős alkotókról, művészettörténeti kérdésekről; a kötetek végén kislexikon is található. Ám a kalauzokban rejlő ismeretek – a fejlett nyugat-európai idegenforgalmi szemléletnek köszönhetően – könnyedén megszerezhetők a legtöbb andalúziai és firenzei látványosság bejáratánál kapható ingyenes szórólapokról.
Részleteiben rendkívül idegesítő, összességében letehetetlen olvasmány Patricia Schultz „bestseller” bulvárbedekkere, az 1000 hely, amit látnod kell (mielőtt meghalsz – ez utóbbi két szó érthetetlen módon lemaradt a cím magyar fordításából). Aki arról szeretne tájékozódni, hogyan lehet a világot körbejárni úgy, hogy a lehető legkiáltóbb turisztikai közhelyek, a tömegturizmusnak leginkább kitett látványosságok kerüljenek a látókörébe, miközben természetesen ötcsillagos szállodánál és előkelősködő szórakozási formáknál nem adja alább – nos, annak kötelező olvasmány ez a kissé parvenü, amerikanizált, felületes és történelmi baklövésektől sem mentes zömök könyv. Bár magyar törzsutazókban nem feltétlenül merül fel olthatatlan igényként a „léggömbszafari a Masai Mara felett”, vagy a „golfozás és lovaglás egy telivér vidéki környezetben” ír földön, netán olyan hotelekben tölteni heteket, ahol Nobel-díjasokat, királyi sarjakat és gengsztereket láttak vendégül a századok folyamán – azért tanulságos olvasni a sznob utazók kelléktárát, miközben persze a világ ebből a szélsőségesen turisztikai látószögből is megmutatja a maga leírhatatlan gazdagságát. Hazánk a budai várral, néhány budapesti luxusszállóval és -étteremmel, mi mással, mint a Hortobággyal, a fertődi Esterházy-kastéllyal, a Dunakanyarral, az Aggteleki-cseppkőbarlanggal és a pécsi ókeresztény sírkamrákkal véste be magát a könyvbe. Az erdélyi, felvidéki nevezetességeknél viszont egy szóval sem jelzi a szerző, hogy azok a magyar és a szász kulturális környezet részei. Meglehet: tíz néha több ezernél.
(Brigitte Hintzen-Bohlen: Andalúzia. Rolf C. Wirtz: Firenze. Művészeti kalauz. Patricia Schultz: 1000 hely, amit látnod kell. Világjárók kézikönyve. Vince Kiadó, Budapest, 2007. A kötetek ára: 5995, illetve 4995 forint)