Tulipán a sztyeppen

Nem nevezhető szobatudósnak: néprajzi és történeti kutatásai során – dacolva a veszélyekkel – a fél világot bejárta, hogy közelebb jusson a magyarság és más népek eredetének és történelmi útjának megismeréséhez. Csáji László Koppány a hazánkból elhurcolt magyarábokat kereste fel Afrikában, amikor terepjárója alatt akna robbant. Vérhasfertőzését homokkal és kaktuszrüggyel gyógyították, Nepálban halálra ítélték – de a jogtudós fiatalembert nem riasztják el az efféle kalandok.

Ki nem tudja, honnan jött, azt sem tudhatja, hová megy – vallja Csáji László Koppány, aki a jelek szerint nagyon is tisztában van az útiránnyal. Látszik rajta, nem szeret sokáig egy helyben ülni, hamarosan útnak is indul Japánba, hogy az ázsiai ország északi részén végezzen kulturális kutatásokat. Az expedíciók megszervezése persze nem könnyű feladat, az anyagi háttér előteremtéséről nem is beszélve, de mint mondja, jól döntött, amikor az ügyvédi pályát választotta, mivel a bíróságok nyáron zárva tartanak, van idő a kalandozásra. A család persze kevésbé lelkesedik a fiatalember kutatóútjaiért, hiába vitte el feleségét néhány éve a berberekhez a Líbiai-sivatagba, nem tudta meggyőzni a nomadizálás szépségeiről.
Csáji László Koppány több mint egy évtizede foglalkozik tudományos szinten a sztyeppi civilizációban gyökerező népek múltjával és jelenével. E népcsoportokat egyetlen nagy közösségnek tekinti, beleértve a magyarságot is. Azt mondja, a magyaroknak már jóval az államalapítás előtt életerős, a történelem viharait túlélő entitásuk lehetett, ezt különleges nyelvünk megtartása is bizonyítja. Ám elődeink szerves kulturális egységben éltek évezredeken át más népekkel, így különböző mértékben egy közösségbe tartozónak érezhetjük magunkat a szkítákkal, a hunokkal, az avarokkal, a mai sztyeppi népekkel: például a kazakokkal, a mongolokkal s megannyi, ma már más körülmények között élő csoportokkal, így a rádzsputokkal, hunzakutokkal, magarokkal is. Ennek ellenére több kutató úgy vélekedik, hogy az őstörténet-kutatás nem nyúlhat vissza a Levédiát megelőző helyszínekhez és időbe, a magyar nép és nyelv kialakulási folyamata a sztyeppi lovas nomád birodalmak ködébe vész, ezért az őstörténeti vizsgálat időbeli korlátját sem tolhatjuk a kora középkort megelőző időszaknál korábbra. Csáji szerint ez olyan, mint ha ollóval vágnánk el egy nép történelmét, ha az eltűnt a történelmi forrásokból, s egy merőben új népességet feltételeznénk azért, mert az feltűnik későbbi írásokban.
Persze Csáji László Koppány maga is tisztában van azzal, mennyi áltudományos, értelmetlen elképzelés született az utóbbi időkben a magyarság eredetéről, hozzáteszi azonban azt is, hogy még a tévelygés is hasznosabb annál, mint ha az eredetkutatás kérdéseit lezártnak, az évtizedekkel ezelőtt leírt axiómákat megkérdőjelezhetetlennek tekintjük. A finnugor elmélettel nem kell szakítani, sőt a nyelvrokonságot nevetséges dolog lenne megkérdőjelezni, ám nyitni kell a sztyeppi népek felé is – szögezi le. A nyelvfaelméletet azonban elveti, mint mondja, egymással összefonódó, koncentrikus körökkel kellene inkább felvázolni a kapcsolatokat. Szavai szerint valaha a legnagyobb büntetések közé tartozott a kiközösítés, amennyiben pedig saját magát közösítette ki valaki, azzal az öngyilkosság lassú, keserves formáját választotta. „Nem ezt teszi-e a magyarság néhány csoportja, amikor megpróbálja magát kiközösíteni a rá rajongva néző finnugor nyelvrokonai közül?” – teszi fel a kérdést. Nemrég megjelent hatodik, A sztyeppi civilizáció és a magyarság (Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, Budapest, 2007) című könyvében a szerző a tudatlanság és a szűklátókörűség minden formájával szembeszáll, leszögezve azonban azt is, hogy igen óvatosan kell bánni azokkal a „kutatókkal”, akik megválaszoltnak látják a magyar őstörténet minden kérdését. Tömegesen érkeznek az új információk, s fontos, hogy immár az orosz kollégák eredményeire is támaszkodni lehet, vagy lehetne, ha nem volna ma is kitapintható a velük szemben érzett bizalmatlanság.
Mint visszaemlékezik, 1996-ban röppentek fel először hírek a Nepál nyugati részén élő magarokról, módszeres kutatásra volt azonban szükség a feltérképezésükhöz. Kiderült, a név megtévesztő, valószínűleg nincs köze a magyar szóhoz, kultúrájuk, nyelvük is egészen más, mint a miénk, de a sztyeppi hatást, akárcsak az afgán–pakisztáni–kínai hármas határon élő hunzakutok, ők is őrzik. Utóbbiak népzenéje is rokonságot mutat a magyaréval, meséik a csodaszarvasról, a hétfejű sárkányról és az elrabolt királykisasszonyról szólnak, sámánisztikus hagyományaik hasonlóak a szibériai rítusokhoz, zászlóikban megjelennek a piros-fehér csíkok, fafaragásaikban a tulipánmotívumok, a tornácokon ülő öregek arcán pedig egyértelműen látszik: nemcsak kulturálisan, hanem antropológiailag is különböznek az ott élő többi néptől. „Természetesen nem azt akarom állítani, hogy a magyar őshazát kellene keresnünk a hegyekben, csak azt, hogy a magarok és a hunzakutok is a sztyeppről elvándorolt nomádok utódai” – fejti ki a kutató. A kapcsolatokat ráadásul a jelek szerint az expedíció óta a magarok is komolyan veszik, ezt bizonyítja, hogy egy kisebb csoportjuk egyszer csak meglepetésszerűen Csáji László Koppány budapesti otthona előtt termett.
Nem volt azonban mindig ennyire kiegyensúlyozott a viszony, nepáli tartózkodása idején tyúktolvajlás vádjával ugyanis halálra ítélték a csapatot: a tolmácsot és a sofőrt este hatkor, a többieket nyolckor akarták falhoz állítani. A belügyminiszter persze előre megmondta, érdemes katonák kíséretében utazni a kommunista terroristák fészkének számító területekre, ám Csáji Lászlóék épp a feltűnést akarták elkerülni, főként annak tudatában, hogy nem sokkal korábban a fegyveres kíséret ellenére lemészároltak egy amerikai–svéd csoportot a térségben. A rögtönítélő bíróság szerencsére meggyőzhetőbb volt: egy sarló-kalapács mintás vörös posztóba csomagolt pénzköteg és a „rokoni” viszonyról szóló beszámoló annyira meghatotta őket, hogy a halálraítéltek pillanatok alatt ünnepelt díszvendégekké váltak.
Csáji László Koppány többször is az életét kockáztatta már, az afgán–pakisztáni zöldhatáron például a helyi hatóság illegális filmezéssel vádolta, s el akarta kobozni több mint harmincórányi forgatott anyagát, ám egy korábban meginterjúvolt nagy tekintélyű pakisztáni elöljáró kihúzta a bajból. Korábban az afrikai berbereknél vérhasfertőzést kapott, a helyi gyógyító ember pedig azzal nyugtatgatta: három napon belül úgyis kiderül, életben marad-e. Homokot és kaktuszvirágot etettek vele, szőnyegbe csavarták, és imákat mondtak felette, s lám, a kezelés hatott, a beteg felépült. Szudánban azonban maradandó sérüléseket is szerzett, az egyiptomi határtól mintegy ötven kilométerre – a török hódítókkal érkezett magyarábok után kutatva – terepjárójuk aknára futott. Hatalmas szerencse, hogy a robbanószerkezettel csak a hátsó kerék érintkezett, így a detonáció előrelökte az autót, s nem alatta következett be. Csáji László Koppánynak eltört a karja, amelyet azonban rendes orvosi ellátás hiányában egyszerűen csak oldalához rögzítettek. A rosszul összeforrt csont később itthon újra eltört, s nyílt sebet ejtett, amelynek nyomát a fiatalember örökre viselni fogja.
Elsőként lépni utazóként egy területre azonban számára továbbra is csoda, amely kárpótolja a megpróbáltatásokért. Ehhez a varázslathoz – fogalmaz – annak idején még Kőrösi Csoma Sándor emelte fel a varázspálcát, amit az utókor talán nem is tudna jobban meghálálni, mint hogy hegycsúcsot nevez el a néhai vándorról Belső-Magaria szívében, amelyet Csáji László Koppányék expedíciója 1997. augusztus 16-án hódított meg.
Nepálban ma a biztonsági helyzet még a tíz évvel ezelőttinél is rosszabb, egy utazó számára azonban nagy szívfájdalom lenne, ha kedvenc kutatási helyszíneire sosem térhetne vissza.