A menetrend forgatókönyve

Gyurcsány Ferenc szerint a reform eddig minden részletében egy-egy kisebb politikai, gazdasági sikertörténet. A miniszterelnök bátran vezényli tovább kicsiny, de elszánt csapatát a sikerek útján; a biztonság kedvéért konkrét politikai menetrendet is készít, hogy lehetőleg minden egyes pártolója tudja, mi lészen a következő lépése, s az ország többi lakója se feledje el, hol a helye. Ám miközben a kormányfő pártja tagjainak tennivalóit tervezgeti, egyes párttagok az ő további sorsát szeretnék elrendezni. Bennfentesek állítják, a szocialista párton belül merész, radikális megoldásokat modellező forgatókönyvek készülnek és forognak arról, hogy a párt mélyrepülését megállítsák, még azon az áron is, hogy megszabadulnak egyrészt a főnöktől, másrészt a szövetségestől, s belekényszerülnek az előre hozott választásokba. Lehet, a választásokat elveszítenék, de elkerülnék a megsemmisítő vereséget. Az informátorok szerint nemcsak a folyton követelődző, zsaroló SZDSZ jelent súlyos tehertételt az MSZP számára, hanem a végsőkig lejáratódott pártelnök-miniszterelnöktől is szívesen elbúcsúznának.
Kár lenne tagadni, örömmel és megelégedéssel fogadjuk az efféle információkat a szocialisták háza tájáról, s hajlamosak vagyunk minden kétkedés nélkül hitelt adni ezeknek. Pedig tudjuk, a baloldal nemcsak fegyelmezett, hanem kellően megdolgozott, erősen kézben tartott társaság, amelynek legtöbbször kifizetődőbb az engedelmesség, mint az önállóskodás. Ugyanakkor mutatkoznak jelek, amelyek valóságos szocialista rebellió létezésére utalnak. Aligha elképzelhető, hogy a Gyurcsány-féle szcenárium része lett volna például Szili Katalin nyilatkozata a rádió Vasárnapi Újság című műsorában. A házelnök oly ötletekkel hozakodott elő, amelyekkel a Kossuth téri tüntetők között tomboló sikert aratna – egy kormányülésen már kevésbé. A privatizációs szerződések vizsgálata a magyar politikai „közmegegyezés” szerint a radikális jobboldal követelése, miként csak a modernizáció, a reformok ellenségei vetik fel az állam szerepének tisztázását az egészség- és az oktatásügyben. Valószínűtlen, hogy a Gyurcsány kormányozta koalíció magáévá tenné ezeket a gondokat, így Szili mondatainak roppant csekély a realitásuk. Azt, hogy mennyire csekély, már maga a házelnök is tapasztalhatta. Szili Katalin hajdan ugyan belekötött Gyurcsányba, azóta hol szánja-bánja bűnét, és kompenzál, hol büszke magára, és lázadozik. Tény viszont, hogy Gyurcsány ígéretéhez híven nem őt választották köztársasági elnöknek, ám a közéletből sem lehetett kiiktatni. Akad rajta kívül is számos szocialista, aki joggal érzi úgy, hogy a kormányfő és szűkebb haveri köre kiejtette őt a pikszisből. A nagy lenyúlásokból, a zsíros bevételekből csak Gyurcsány sleppje részesedik, amely galeribe holmi történelmi érdemek, az elvhűség és a pártszerűség alapján szinte lehetetlen bekerülni. A miniszterelnök azokat respektálja, akik a hajdani ifjúkommunista szövetség pécsi szekciójában bizonyították emberi silányságukat, szakmai alkalmatlanságukat (Kondorosi, Petrétei stb.), vagy üzlettársként mutyiztak vele (Szetey, Szilvásy és hasonszőrűek). A szocialisták többsége távol a konctól, be kellene érje a gyanús sikerpropagandával és az irracionális reformerszólamokkal. Ők, akik kisemmizettnek érzik magukat, könnyen gyárthatnak koalíciót felrúgó, Gyurcsány-mentes forgatókönyveket.
Az ország sorsáról, javáról, felemelkedéséről még nem szólnak ezek a „forgatókönyvek”, a lelkiismeretnél egyelőre erősebb a félelem.