Egy év történelem

Eltelt egy év azóta. Majdnem biztos, hogy ez az év és az a beszéd fennmarad majd. Bekerül a történelembe, miképpen bekerült oda már sokféle dolog. Tűzvész, döghalál, pestis s miegyéb. Eltelt egy év. Micsoda év! Keserű. Mert bizony igaz, hogy a tehetetlenség szüli a legnagyobb keserűséget. S vajon van-e annál nagyobb keserűség, mint tudni, hogy akik bitorolják a hatalmat, egy normális országban nem bitorolhatnák a hatalmat?
Ezt a tehetetlenséget ismerjük. Erre neveltek bennünket, ezt szoktuk meg, negyven elmebeteg esztendő alatt. Megszoktuk, hogy minden fordítva van, s azt is, hogy semmi sem igaz. Megtanulni valóság nélkül élni: a legképtelenebb feladat. A legképtelenebb tudás. Ez az a tudás, ami megöli a lelket. S lám, most, egy esztendő alatt újra megtanították nekünk a negyvenesztendős leckét. Belezsúfolták egy évbe negyven évünk esszenciáját. Olyan ez, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni. Hiába ölt álruhát az a régi negyven év. Mert hát álruhát öltött. Átöltözött. Tudjuk ezt is. És kiabálunk, hogy „Ez itt ugyanaz, emberek, hát nem látjátok?!” – és nem látják. Sokan még mindig nem látják. Persze ettől mi még rosszabb kedvűek leszünk, a mifajtánk még inkább elkeseredik. És leszögezzük újra és újra: az a negyven esztendő akkor is visszatért, ha immár alkotmányos alapokon nyugszik. A hazugság, az aljasság, az ostobaság, a félelem, a lopakodó erőszak, a kétségbeesés, Machiavelli szájszaga, a cinizmus, a reménytelenség, a tolvajlás és a nyílt színi lopás, az „egyke és sivár bűn”, a „szapora csecsemőhalál”, az országrontás és országvesztés alkotmányos alapokon, jogállami keretek között és választási legitimációval is az, ami.
Akkor pedig egy kérdés marad, hirtelen. Mi lesz a lelkünkkel? Megölik-e újra? Ez a kérdés (válasszatok!). Hamvas Béla sóhajt így a Száz könyvben: „A modern kor elején Byron azt mondta, hogy az emberiség története válaszútra érkezett: döntenie kell Shakespeare és a szappan között. Az emberiség a szappant választotta. A választás hatása azóta egyre nagyobb hatással és következményekkel bontakozik ki. Shakespeare az európai ember egészének egyetlen és teljes megjelenése, s azzal, hogy nem őt választották, az igazi európait megtagadták. A modern árulás. Ő a jelkép: a szenvedélyek óceánján a kormány nélkül való hánykolódás (…).” Ez most egy elég szép, elgondolkodni való parabola nekünk. Most, hogy a szappant választottuk újra, s olyat, amelytől egyre mocskosabbak leszünk. Ám a kérdés még mindig itt zakatol: külső mocskunk meg tudja-e ölni bennünk újra a lelket…
Azonosak vagyunk-e, leszünk-e a mocskunkkal, vagy ahogy Kafka mester, az iszonyat és a valóság nélküli valóság legjobb gépészmérnöke tette fel a kérdést Josef K. halála kapcsán: tényleg csak a szégyenünk fog túlélni bennünket? Most, mikor hánykolódunk a teljes letargia és a forradalmi hevület között, ideje szembenéznünk ezekkel a kérdésekkel. Először is talán: a forradalmi hevülettel talán leszámolhatunk. Ugyanis, barátaim, egy nép ellenére nemcsak reformokat nem lehet bevezetni, de jelentem, egy nép ellenében forradalmat sem lehet csinálni. És ez a nép most nincs abban az állapotban, hogy forradalmat akarjon. Merjen akarni. Nincsen ilyen víziója, és nincsen ilyen bátorsága. Még mindig van vesztenivalója. És fél. A negyven esztendő valóságnélkülisége megölte benne a valóságos helyzet felismerésének képességét.
És van egy még rosszabb hírem. Ez a nép mi vagyunk. Nincsen másik nép. A mifajtánk is ez a nép. Szoktam ezt tapasztalni, amikor felém vakkan a kérdés: miért nem áll valaki az élre, miért nem adja ki valaki a jelszót, miért nem vezeti valaki a népet a barikádokra? (És olyan jól tudom, kire gondolnak, szegények…) Azért nem, felebarátaim, amiért 1956-ban sem vezetett senki senkit. Azért nem, mert a forradalomhoz mindössze nemzet kell, vezér alig. Ilyen egyszerű a válasz. Meg aztán, kérdem a lánglelkűeket: és ugyan mi lenne mindjárt a forradalom után? A második napon? Erre a kérdésre kérem a válaszokat, aztán majd meglátjuk…
Ám jó, ha tudjuk, hogy a forradalom képtelensége nem egyenlő a beletörődéssel. A forradalom képtelensége még nem öli meg a lelket. Sőt… Amikor elköltözik a valóság, és nagyra nő a bűn, a mocsok, olyankor megnő a lélek árfolyama. Akiben van lélek, az a túlélő. A gulagot, Auschwitzot soha nem az erősek élték túl. Hanem akik nem adták oda a lelküket. Most, amikor egy esztendő alatt visszacsempészték nekünk megtagadottnak hitt negyven évünket, most, amikor a legképtelenebb gazemberek röhögnek az arcunkba, egészen közelről, lihegve, most, amikor ellopják az életünket, most két dolgunk is akad. Nem odaadni a lelkünket. Ez az egyik. Nem elfáradni, és nem hazamenni. Ez a másik. Nem elhinni, hogy ez megváltoztathatatlan. Na jó, akkor ez a harmadik.
Mert, barátaim, akár még 1985-ben is gondolta volna valaki, hogy alig öt év múltán elmennek az oroszok? Hogy szabad választás lesz? Hogy pártok alakulnak? Hogy összeomlik a sötétség birodalma? Hogy forradalomnak hívhatjuk ismét ’56-ot? Nem. Nem gondolta senki sem. S ez akkor is csoda, ha most előszeretettel mondogatjuk, hogy hazugság volt az is. Hogy már akkor is becsaptak. Hát persze. Ez sok szempontból igaz. De valami mégis történt, és az a valami mi voltunk, a mi hitünk volt. A mi naivitásunk és tisztaságunk – a mi önfeledt néhány pillanatunk. Ilyen önfeledt, naiv, tiszta pillanatokért érdemes élni amúgy. Ilyen pillanataik nincsenek a gazembereknek, soha. Ezért gyengék, és ezért vannak bukásra ítélve.
Suetonius megírta a római császárok életét. Felettébb tanulságos olvasmány mostanában, különösen a Néróról szóló rész. „Mint akit bosszantanak a csúf, ódon épületek, a girbegurba sikátorok, felgyújtotta Rómát (…). Néhány kőből épült terményraktárt az Aranyház szomszédságában, amelyeknek telkére nagyon fájt a foga, ostromgépekkel kellett leromboltatnia, hogy utána felgyújthassa őket. (…) Nero a Maecenas-toronyból nézte végig a város égését, gyönyörködve (…), és alkalomhoz illő színpadi jelmezben elénekelte a Trója elestét. De még ebből is szerette volna a lehető legnagyobb zsákmányt és hasznot húzni: kihirdette, hogy ingyen eltakaríttatja a hullákat meg az üszkös romokat, és ennek örve alatt senkit nem engedett oda a saját háza maradványaihoz; közben azonban nemcsak elfogadott minden önkéntes anyagi segítséget, de ki is kényszerítette, így csaknem teljesen kimerítette mind a provinciák, mind a magánemberek erőforrásait.”
Áll a mi Nérónk, a mi ripacsunk a romokon, és énekel. Arról, hogy mi még kamaszok vagyunk, de ő majd felnőtté tesz bennünket. S a mi lelkünk pedig szűköl, vagy őrjöng, vagy kihuny. Nem szabad. Derű és szeretet és kérlelhetetlenség. És soha meg nem alkuvás. És Suetonius, kicsit később, ahogy leírja Néró végét: „Ezután tüske tépte köpenyében átvergődött az útját keresztező ágak között, majd négykézláb végigmászott egy sebtiben ásott, szűk alagúton, be a legközelebbi kis szobába, és lerogyott a szegényes vánkossal vetett, ócska köpönyeggel letakart ágyra. (…) Kísérői ekkor mind sürgették, hogy a lehető leggyorsabban előzze meg a reá váró gyalázatos véget. Erre megparancsolta, hogy ássanak gödröt a szeme láttára (…). Minden egyes utasításnál elsírta magát, és ezt mondogatta: Micsoda művész pusztul el bennem!” Hát így. S végül persze gyáva volt megölni magát. Titkára, Epaphroditosz mártotta torkába a vasat.
Amúgy nem kell vas sem. Minek? Hiszek Jézusban. És abban a korbácsban, amellyel kiűzte a templomból a kufárokat.