Éledezik az EU közös külpolitikája

Hallani szeretnénk szomszédaink hangját – ezzel az üzenettel nyitotta meg a hét elején Benita Ferrero-Waldner, az európai szomszédságpolitikáért felelős EU-főbiztos az unió tagjait és közvetlen partnereit felvonultató brüsszeli konferenciát. A szándék megkérdőjelezhetetlen, a kérdés azonban továbbra is abban rejlik, képes lesz-e Európa a közeljövőben valódi súlyát a globális porondon is megjeleníteni.

Sikertörténetként tekintenek Brüsszelben az úgynevezett szomszédságpolitikára, amely az EU keleti és déli szomszédainak nyújt perspektívát az integráció egyes elemeihez való hozzáférésben. A négy éve indult folyamat mára összesen 16 partnert számlál a volt szovjet köztársaságoktól a Közel-Keletig, a Kaukázustól Észak-Afrikáig. Fejlesztési projektek, képzések, valamint az elmaradottabb gazdaságok reformját beindító minták segítenek a programban részt vevő országoknak, akik ellentételezésként a helyi politikai stabilitás megteremtését kell, hogy garantálják. E régiók némelyike esetében ez természetesen komoly problémákba ütközik, így konfliktus esetén a mindenkori kapcsolatok a gazdasági és politikai diplomácia óvatos és érzékeny megoldásain keresztül alakulnak.
E megoldások, amelyeket a nemzetközi politika „puha erőként” definiál, már jó ideje az uniós külügyek védjegyeként működnek, s hatásuk nem elhanyagolható. Ez az, ami alapjaiban megkülönbözteti az európai hozzáállást az Egyesült Államokétól, hiszen előbbi a megelőző csapásmérés helyett a regionális problémák okainak megszüntetésére és folyamatos partnerségre törekszik. Afganisztán és Irak óta tudjuk, jelenleg nincs olyan szuperhatalom, amely teljes és végleges győzelemre volna képes komoly ellenséggel szemben – s ez alaposan fölértékeli az EU megfontoltan alkalmazott puha módszereinek jelentőségét.
E módszerekre ráadásul a szomszédságpolitika költségvetésén keresztül évi mintegy 12 milliárd euró áll rendelkezésre, s ami még fontosabb, a döntéshozatal nem igényli minden tagállam egyhangú támogatását.
A fentiek azonban az unió külpolitikájának csak egy kis szeletét jelentik. A legfontosabb partneri viszonyok nem tartoznak a szomszédságpolitika hatáskörébe, s ezek esetében a tagállamok sokszor egyéni, rövid távú érdekeik által vezetve ellehetetlenítik a közös álláspont megteremtését. A helyzet azonban e téren is változni látszik. Míg az elmúlt években az orosz vezetés rendre kihasználta energiapolitikai előnyét a kisebb tagállamok megnyerésére, újabban egyre erősebb a közös energiabiztonsági megoldásokat sürgetők aránya. Emellett Schröder és Chirac konfrontatív Amerika-politikája kettéosztotta Európát, Merkel és Sarkozy időszakában a transzatlanti kapcsolatokban is javulás következett be.