Marie Sophie Catherine de Flavigny a Majna melletti Frankfurtban született 1805. december 30-án egy elszegényedett francia arisztokrata, Alexandre de Flavigny vicomte (később gróf) és a gazdag Marie-Elisabeth Bethmann, egy holland származású, az ellenreformáció vallásüldözései elől Szászországba menekült protestáns bankárdinasztia leányának harmadik gyermekeként. Flavigny vicomte ősi burgundiai családnak volt a sarja; 1789-ben, a forradalom kitörésekor német földre emigrált, és a revolúció leverésére verbuvált „hercegi hadsereg” szolgálatába szegődött. Mikor az emigránsok visszatérhettek Franciaországba, Marie szülei Touraine tartományban vásároltak uradalmat. A kis Marie nagy jómódban nevelkedett – előbb Frankfurtban, majd 1809 után Párizsban és vidéken, szeretett édesapja közelében. Két hoszszabb tartózkodásra is visszatért anyja családjához: 1815-ben Napóleon „száznapos uralma” idején, majd 1820-ban, édesapja halála után. (Maurice-ból, Marie bátyjából később – Lajos Fülöp uralkodásának idején – Franciaország pairje lett, az 1848-as forradalom után pedig nemzetgyűlési képviselő.)
Nyolcszáztizenötben a Frankfurtban vendégeskedő Goethe megsimogatta delejes kezével a kis Marie szőke fürtjeit. Életre szóló áldás; „valahányszor fölidéztem, emléke mindig erősebbé és jobbá tett” – írja emlékezéseiben a grófné. (Liszt állítólag Beethoventől kapott útravalóul „fölszentelő csókot”.)
De Flavigny kisasszony a Sacré Coeur kolostorban nevelkedett, s midőn hazatért édesanyjához, már híres szépségének teljében tündökölt. Nevelését befejezettnek tekintették. Több nyelven beszélt, zongorázott és énekelt; hozománya tekintélyes volt, kezéért az ország színe-java versengett.
Serdülőkora óta minduntalan halálos kétségbeesések, a „komorkórság” nehéz időszakai kínozták. Bár eleinte hallani sem akart rang megszabta frigyről, egy csalódás nyomán elhatározta, hogy elfogadja a legelső házassági ajánlatot. Nagy pompával feleségül ment 1827. május 16-án a nála tizenöt évvel idősebb Charles Louis Constance d’Agoult grófhoz, a lovasság ezredeséhez, az egyik legősibb francia nemesi család sarjához.
Ettől fogva nagyvilági életet élt Párizsban vagy croissybeli birtokán előkelő társaság középpontjaként, és részt vett az arisztokrácia fényes szórakozásaiban. Házában színielőadásokat és hangversenyeket rendeztek; mivel képzett zenész volt, ő maga is adott koncerteket. A kor leghíresebb énekeseit hallgatták, Rossini ült a zongoránál, de Liszt, Chopin, Paganini is muzsikált náluk. Bemutatták a királynak, X. Károlynak; megjelenése az udvarban jeles eseménynek számított.
A d’Agoult házaspárnak két leánya született, 1828-ban Louise, 1830-ban pedig Claire. Házasságukból azonban hiányzott az összhang; Marie „csöndesen szenvedett” idősebb férje oldalán. A gyönyörű, szőke, kék szemű, elegáns, királynői alakú, tartású és modorú, művelt, irodalmi becsvágyak fűtötte asszony szalont nyitott, hogy „meneküljön az emésztő unalom és csömör”, illetve ahogy akkoriban mondták: „a spleen elől”.
Le Vayer márkinénál érintette meg első ízben, 1832 decemberében a nála öt évvel fiatalabb „hírhedett zenész” delejes vonzása, az egész életére szóló „Liszt-igézet”. Szenvedélyes szerelem, titkos viszony szövődött köztük. Midőn Marie elveszítette idősebbik leányát, a hatéves Louise-t, majd pedig teherbe esett Liszttől, elhatározta, hogy nyilvánosan is vállalja szerelmi kapcsolatukat, még ha ehhez szakítania kell is családjával és nagyvilági környezetével.
„Majd harmincéves ez az arisztokratanő – írja Charles F. Dupechez Marie d’Agoult emlékezéseinek és naplóinak 1990-es kiadása elé –, amikor faképnél hagy mindent, férjét, leányát, fényűző környezetét, hogy kövessen egy titokzatos és csapodár muzsikust. Ámbár nem annyira a fojtogató környezet, inkább önmaga elől menekül… Naivan azt hiszi, hogy Liszt iránti szerelmében majd újjászülethet.”
Nyolcszázharmincöt májusában – a botrány óriási – szökésszerűen elhagyja Franciaországot. Bázelbe utazik, Liszt ott csatlakozik hozzá. Egy évet Genfben töltenek, megszületik Blandine leányuk. A grófnét boldoggá teszi, hogy a világtól távol együtt élhet Franzcal és Blandine-nal. Nem számolt azonban Liszt művészi-alkotói becsvágyával, valamint azzal sem, hogy botrányos szökésük a kíváncsiskodók garmadáját szabadítja rájuk; Európa kettejük viszonyától hangos.
A genfi idill gyorsan véget ér. Vándorútra kelnek: visszatérnek Párizsba, a grófné néhány héten keresztül közös szalont visz George Sanddal. Az írónőnél vendégeskedik 1837 első hónapjaiban Nohantban. Nyáron Itáliába utaznak, és ott is maradnak 1839 októberéig. Bellaggióban, Milánóban, Velencében, Genfben, Luganóban, Firenzében, Rómában, Pisában laknak. Két újabb gyermekük születik: 1837-ben Cosima, 1839-ben Daniel.
Marie nem kedvelte Lisztben az exhibicionista revüsztárt, a szenzációhajhász zongoradöngető virtuózt, aki a modern szórakoztatóipari mágusok rafinériájával teremtette meg és zsákmányolta ki a maga narkomán fogyasztóközönségét, megtervezve és kidolgozva minden lehetséges hatást (a zongorát például azért fordíttatta féloldalasan a közönség felé, hogy kellőképp „érvényesülhessen” Dantéra emlékeztető markáns arcéle). A grófnét kiváltképp sértette, hogy Liszt neve gyakran került kapcsolatba olyan közismert társasági hölgyekkel, mint Belgiojoso hercegnő vagy George Sand, illetve hírhedett kurtizánokkal, mint Lola Montez vagy az ifjabb Dumas megörökítette „kaméliás hölgy”, Marie Duplessis. Lisztnek is egyre terhesebb a kapcsolat, Marie kizárólagosságra törekvése, romantikus „eszképizmusa”, s ahogy ma mondanánk: paranoiája.
Midőn Liszt 1838 áprilisában magára hagyja őt Velencében, hogy Bécsbe utazva jótékony célú koncerteket adjon a pesti árvíz károsultjainak megsegítésére, a grófné ebben is csak pózolást és sikerhajhászást lát. Elkerülhetetlennek érezték 1839 végén, hogy megváljanak egymástól – bár Marie reményei szerint csak átmenetileg, „hiszen a nyomában járó megnyugvás, a megoldódó anyagi és erkölcsi gondok, melyek az elválást szükségessé tették, még újraéleszthetik az első szerelem parazsát”.
Marie visszaköltözik Párizsba. Lassanként kibékül családjával, mely a jövedelmét biztosítja (itáliai tartózkodásuk idején is főként a grófné jövedelméből éltek). Továbbra is Liszt élettársának számít. Szalont nyit, és mert – elsősorban önképzéssel – hatalmas műveltségre tett szert, méltán fogadhatja a legkiválóbb francia és külföldi írókat, bölcselőket, szobrászokat, festőket és muzsikusokat. Daniel Stern néven cikkeket kezd publikálni a Presse nevű lapban.
Liszt eközben hatalmas európai turnéra indul, élénk köztük a levelezés, a grófné időnként csatlakozik a világhírű virtuózhoz koncertkörútjának egyes állomásain, s három nyarat (1841-től 1843-ig) együtt töltenek a Rajna egyik szigetén, Nonnenwerthen. Vitáik egyre élesednek, 1844-ben „százegyszerre” is törik a „százszor tört varázs”. Végleg szakítanak: „Liszt győzelmes lélekkel, zsenijében megerősödve, Marie sebzett szívvel, ám bízva szerencsecsillagában” – írja Dupechez. Elválásukat gyermekeik sínylik meg leginkább, mert magukra hagyják, pontosabban Liszt édesanyjára bízzák őket. A grófné egyetlen fillért sem fordít gyermekei nevelésére és eltartására, akkor sem, amikor anyja halála után a Flavigny-vagyon birtokába jut.
Még egyszer-kétszer találkoznak, csupán gyermekeik helyzetéről értekeznek, levélben vagy közvetítők útján. Liszttől még szokványos részvétnyilvánítás sem érkezik két gyermekük – Daniel, majd Blandine – halálakor. Túl akar lenni közös múltjukon, Marie felé dobja „feledésének gazdag úr-palástját”, mert Sayn-Wittgenstein hercegnét akarja feleségül venni.
A kor vélekedése szerint Marie csak epizód a „hangok nagy tanárja”, a kozmikus cigány életében – Liszt viszont az ő számára „mindennek” jött. A grófné a monomániává harapózó szerelemnek igen sokat köszönhetett: szellemi függetlenségét, ihletét, hatalmas munkabírását, mely nevét a fénybe emelte. („A szerelem örök” – írta egy naplójegyzetében. „Azt hitték, nem szeretem már. Sőt néhányan úgy vélték, szerelmemet gyűlölet váltotta fel. Micsoda tévedés! Az eszmény mindig ugyanaz.”)
A monumentális Liszt-biográfia szerzője, Alan Walker megállapítja: „Az utókornak két tekintetben kell Marie-t elmarasztalnia. Először is abban, hogy soha a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította Liszt alkotói tevékenysége iránt; legalábbis nem tartotta méltónak arra, hogy írjon róla… A második pont, bár nem ilyen lényeges, hasonlóképp szimptomatikus. Marie igen csekély érdeklődést mutatott Liszt gyermekkora és életének kezdeti körülményei iránt… Jellemző, hogy miután bekövetkezett a szakítás, Marie Liszt arcába vágta a származását: »A francia felszín alatt még most is érezni magában a magyar parasztot!«”
A továbbra is körülrajongott grófné („egyenes, mint a gyertya, fehér, mint a szentelt ostya” – jellemezte őt George Sand) ezentúl irodalmi karrierjének él. Könyveket és újságcikkeket publikál. Egyetlen regénye a szerelmükről szóló, démonűző, önmagát fölmagasztaló, Lisztről viszont irgalmatlan karikatúrát rajzoló, botrányos sikert arató Nélida (1846). Negyvenhétben megjelenő műve, az Esszé a szabadságról igen jó fogadtatásban részesül, a kritikusok (köztük Sainte-Beuve is) elhalmozzák dicséretekkel. Olyasféle feminin szabadgondolkodói státusra tesz szert, mint Mary Wollstonecraft vagy Madame de Staël, arisztokratikus ízlése és érzékenysége azonban megóvja attól, hogy „lemenjen” hepciáskodó, a kákán is csomót kereső feministába. Novellákat, értekezéseket, verseket, maximákat, politikai tárgyú elmélkedéseket tesz közzé, sőt drámával is próbálkozik (Stuart Máriáról és Jeanne d’Arcról), és megírja A németalföldi köztársaság kezdeteinek történetét (1872). Buzgón népszerűsíti a köztársasági gondolatot, az 1848-as forradalom idején lelkes támogató cikkei jelennek meg. Jeles külhoni szerzők (Ralph Waldo Emerson, Georg Herwegh, Bettina von Arnim) útját egyengeti a francia olvasóközönséghez. Rangos újságok munkatársa: Revue des Deux Mondes, Liberté, Siecle, Temps, valamint a francia–német kapcsolatokat ápoló Revue Germanique.
Legidősebb leánya, Claire d’Agoult Guy de Charnacé márkival kötött házasságot; C. de Sault néven írói pályára lépett. Liszt Blandine Émile Ollivier ügyvédhez, a későbbi államminiszterhez ment feleségül. Liszt Cosima először Hans von Bülow karmesternek, aztán Richard Wagnernek lett a felesége, s Wagner halála után, 1930-ig ő irányította vaskézzel a bayreuthi Wagner-fesztiválokat; kérlelhetetlensége miatt „I. Cosimának” is nevezték.
Marie d’Agoult legismertebb műve Az 1848-as forradalom története (három kötetben jelent meg 1851 és 1853 között): a szemtanú kiegyensúlyozott és pontos beszámolója a francia történelem izgalmas korszakáról. Bár Marie királypártinak és katolikusnak nevelődött, természetes hajlamai és műveltsége szabadgondolkodóvá, politikusok, művészek, társadalomfilozófusok és emigránsok körében való forgolódása pedig republikánussá, a társadalmi igazságosság eszményét valló demokratává tették. A romantika leányaként, Chateaubriand, Goethe és Schiller szenvedélyes olvasójaként csak az ideált követő életet tartotta emberhez méltónak.
A második császárság idején szalonja politikai színezetet öltött. Köréje gyűltek a mérsékelt ellenzék alakjai és a kelet-európai forradalmak emigránsai: neves lengyelek (például Adam Mickiewicz) és magyarok (például Teleki Sándor gróf, Petőfi jó barátja). Hosszú utazásokat tett bel- és külföldön: Nizzába, a Jura hegységbe, a nyugat-franciaországi Deux-Sevres megyébe, Itáliába, Nagy-Britanniába, Spanyolországba, Belgiumba és Hollandiába. (Magyarországra, bár Liszt gyakran invitálta, nem jutott el.)
Fiatalkora óta gyakran tört rá búskomorság, többször kísérelt meg öngyilkosságot. Sokat szenvedett egyik lábával is: visszérgyulladása egy időre gátolta a járásban. Mindehhez még orbánc is társult. Súlyosan megrázta két gyermekének korai halála (Danielé 1859-ben és Blandine-é 1862-ben).
Hatvanhárom éves korában szellemileg teljesen öszszeroppant, néhány hétig elmeklinikán ápolták. Élete meglehetős szegénységben ért véget 1876. március 5-én Párizsban; úgy hunyt el, hogy nem tudta befejezni memoárjait. Tüdőgyulladást kapott egy sétán; protestáns szertartás szerint temették el a párizsi Pere-Lachaise temetőben. Emlékezései a halála után jelentek meg (1877-ben és 1927-ben, majd 1990-ben; magyarul 1999-ben, Boldog és boldogtalan éveim Liszt Ferenccel címmel).
Marie „engedett a memoárírás ösztönének”. Negyven éven át, szinte egész életében dolgozott emlékezésein: próbálta „kiválogatni az élet kusza eseményhalmazából a sors fonalait”. „Történetem egy Fausta története” – írta egy helyütt. „Erkölcsi követelmény az egyenes beszéd… hogy az olyan cselekedetből, ami az egyszerűbb lelkeknek botrány, valódi okulást meríthessünk.” Önismeretre és igazmondásra törekedett (bár memoárjait Liszt „pózok és hazugságok gyűjteményének” nevezte). Emlékirataiban nemcsak egy elhíresült szerelmi történet, egy kudarcba torkolló szenvedély dokumentumait kapja kézhez az olvasó, hanem krónikát is egy válságról válságra bukdácsoló, a maihoz sok tekintetben hasonló korszakról – kivált pedig a XIX. század egyik nagyasszonyának pucérra vetkőzését, merész önboncolását.
A grófné emlékezéseiből egyáltalán nem az derül ki, mint az akkortájt szaporán termő memoárok nagy részéből, hogy a század kizárólag az ő személye körül forgott. Az őt (is) írásra késztető (meglehetősen „modern”) narcizmust és közléskényszert akár „előremutatónak” is tekinthetjük; a személyes igazság keresésében már André Gide-et előlegezi.
Így jegyezte föl egyik beszélgetését leghűségesebb barátjával, Louis de Ronchaud-val: „Délután egykor egy sugárúti padon elmondta, hogy férfias a lényem, mert képességeim nem elegyednek egymással. Elkülönül bennem a képzelet, az értelem és a szív. Képzeletem csak az érzékeimen tud uralkodni (és ez női vagy inkább művészi érzékenységre vall). Azt is mondta még, hogy a szívem gyűjtőedény, és nem bocsát ki sugarakat. Mindent az eszem kormányoz. Irályomból talán éppen az hiányzik, ami túlságosan is megvan Lamartine-ban és madame Sandban. Írás közben soha nem engedek szabad folyást a természetnek. Mindig tudom, mit miért írok. És a gyöngédség is hiányzik belőlem, vagyis az, amit a XVIII. században még érzékenységnek hívtak. Ez is oka lehet aztán, hogy nem mindenkit vonz a barátságom. Az én barátságom férfias…”
Liszt így reagált Marie halálára: „Madame d’Agoult-ról őrzött emlékem fájdalmas titok; csak Istennel közlöm, kérve őt, adjon békességet és világosságot három szeretett gyermekem anyjának.”
Erdogan
Erdogan megerősítette álláspontját Ciprus kapcsán
