(hol csíp igazán…)

Én nem tudom, tényfeltárásnak, tehát Pulitzer- emlékdíjra érdemesnek említhető-e, amit az alábbiakban előadok. Ha a feltárt eset, amelyet joggal nevezhetünk botrányosnak és rémségesnek, netán egy országgyűlési képviselővel történik, valószínűleg átül a függetlenek padsoraiba, ami ugyan szocialista vagy szabad demokrata honmicsodával még nemigen fordult elő, de szertelenkedő és meztelenkedő fideszesekkel ténylegesen. De képzeletünk ne ragadjon el bennünket, térjünk a tárgyra. A leleplezés természetesen lehet leplezés is: amikor például az Orbán-vagyon firtatására kerül sor, az nem jelent egyebet, mint a figyelem megosztását, trendi szóval élve: elterelését az Apró-villa titkairól és a kádkőben rejlő, naná hogy törvényes meggazdagodás módozatairól. Számomra az a személy, akit tetten értem, fontosabb és jelentőségteljesebb, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök. Nehogy félreértés essék, ismétlem: számomra. S ez a leleplezést és tényfeltárást különösen fájdalmassá teszi.
Történt, hogy vásároltam egy hegyes, nagyon erős, halászlébe való zöldpaprikát, amelynek külseje a tapasztalatlan szem számára semmit sem árult el veszélyes belsejéről, miként Lendvai Ildikó kiöregedett komszomolka külseje sem vall arról, hogy mily csípős a nyelve. Tehát: eme zöldpaprika egy részét, az ereket gondosan kimetszve megettem, a többit otthagytam a konyhapulton, amely magasabbnak látszott annál, mintsem hogy egy spánielszerű lény felérhessen a tetejére, hacsak nem hajtja valamely eszelős vágy, ahogy mondjuk egy politikust, amikor miniszterelnök akar lenni.
Mégis, midőn este hazatértem, a paprikának hűlt helyét lelém. Ajtó, ablak zárva volt, egér nincs a házban, ha van is, visszaretten a méregerős paprikától. Natasa kutyámra néztem, vajh lángot okád-e. Nem. Lelkesen csóválta a farkát és még a szokottnál is ártatlanabbul nézett a szemembe, nem krákogott, nem folyt a könnye. Na, gondoltam, itt csoda történt. Szisztematikusan keresni kezdtem a paprikát, végül a szárát és néhány magját megtaláltam Natasa vizescsöbörjében. A kutyus továbbra is vidáman csóvált, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy tolvaj, s úgy sem, mint aki lúgkövet ivott. Be kellett látnom, kemény leányzó; én, ha megfogok egy ilyen paprikát, utána fél óráig mosom a kezemet, ő meg csumástul lenyelte, s most a szeme se rebben. Ilyesmire csak az képes, akinek tapló a nyelve, azbeszt a torka. Már maga a lopás is bravúr volt, legalább fél méter magasra fel kellett ugornia, hogy megszokott technikájával, fejét oldalra hajtva, nyelvével besöpörhesse a zsákmányt. Szinte kedvem lett volna megdicsérni, ugyanis egy ilyen paprika három liter halászlét a pokol tüzéhez tesz hasonlóvá.
Másnap azonban mit látok! Natasa oly keservesen vánszorog, lekuporodik, tovább vánszorog a murvaúton, mint egy rőzseszedő öregasszony. Szeme kidülled, füle-farka remeg. Azbesztnek emitt nyoma sincs. Aki evett már texasi csilis babot, talán el tudja képzelni, mit élt át szegény kutyám dolga végzése közben. Amikor befejezte, szánkázni kezdett a murván, tette ezt vagy tíz percen keresztül, s ami a legsajnálatosabb, semmi összefüggést nem látszott felfedezni tegnapi tolvajlása, s mai szenvedése között.
Egy furcsa gondolat futott át a fejemen, míg e késői számadást figyeltem. Vajon egy bizonyos politikus, talán sejtik, kire gondolok, aki annyira mohón, tolvajmódra kaparintotta meg, s bekebelezte a hatalmat, mostanra rádöbbent-e, hogy az „ebül szerzett jószág” mennyire csíp? Én nem tudom…