Köznapló

Szeptember 1., szombat
Azzal fejeztem be legutóbb, hogy az új Magyarországot a családokban kéne felépíteni. Nem ok nélkül mondtam, hisz mit lát ma, aki körülnéz? A politikai tér cirkusszá züllött, s a porondot a magas lovon ülők telepotyogtatták lócitrommal. Szembetűnő, hogyan szűkülnek az önvédelem lehetőségei. Egy japán számára életfogytiglani biztonságot jelent a munkahely. Egy indiai szülőnek nyugalmat és biztatást ad az iskola.
Nálunk ezt mind tönkretették. Mi csak olyan közösségben viselkedhetünk őszintén, ott mutathatjuk meg magunkat korlátozás nélkül, ahol ismerjük a többi múltját, jelenét, nem titok, ki mit tett tegnap és tegnapelőtt. Mert kell egy bizalmi tér, ahol elevenen lobog a szolidaritás lángja. Ahol azonosak az érdekek. Erre ma csak a családon belül van mód. A család végvár, falai vannak, s igaz, hogy az ellenség kiéheztetéssel be akarja venni ezt is, de a falon belül még van elég tartalék.
Mint lesz ebből új Magyarország? Könyvméretű téma, úgyhogy ami itt következik, csak pár fejezetcím. Az első, hogy semmiképp ne áruljunk el félelmet a politikai csirkefogók láttán. És bicskát se nyitogassunk, amikor aljasul szól valamelyik. Ez az ő malmukra hajtja a vizet. Fontosabb, amit egy pap idézett Mariazellben: „Kein Bauernhaus ohne Herrgottwinkel.” Vagyis legyen minden lakásban egy sarok – lehet házi oltár vagy egy feszület –, mely arra késztet, hogy térdet vagy fejet hajtva kapcsolatot találjunk azzal, ami fölé emel ennek a csupa salak materiális világnak. (A térdeplés maszkos rendőröknek meg a velük szövetségben álló vezércikkíróknak is tetszik – tanú rá a rádió udvara –, ám az övéket erőszak diktálta, míg ugyanez egy feszület előtt lélekből fakad, és az égig emel.)
Legyen otthon könyv. Olyan kell, amelyet magyarul írtak. Fórumokon ezt a nyelvet már alig beszélik. Azért nem, mert mindent megmutat. Nyelvünk és dalaink pentaton lelkűek: ez azt jelenti, hogy egyszólamúak és tiszták. Nem rejtik el a falsot, ahogy a többszólamúság bozótja. Nálunk rögtön kiderül, ki jár politikai tolvajösvényen. Ki az, aki a suskus magyart beszéli…
A politika nyelvpusztítása ellen nem elég védekezni. Támadni is kell – tiszta magyar beszéddel. Ezért legyenek ott minden család könyvespolcán az Arany-versek, Benedek Elek meséi, a Tömörkény- és Móra-novellák s persze sok Jókai. A csongrádi könyvtárba bejárt egy öreg parasztember. Minden két hétben jött, kért egy Jókai-regényt, elolvasta, aztán vitte a következőt. Azt mondta, amíg él, mást nem olvas. Szatmári Lajos, a Chicagóba keveredett erdélyi vendéglős emlegette egy Ráday-filmben, hogy a XIX. század végén Amerika legnépszerűbb írója Maurus Jókai volt. Vagy harminc könyvét fordították le angolra.
Nagyon fontos az egészség.
Tegnap kaptam egy vitairatot erről, Bogár Lászlótól való, akit tisztelek, sajnos ő sem szólt a lényegről. Vitázott, tehát bement a kormány utcájába. Nem szólt arról, ami a legfontosabb, ráadásul olcsóbb, mint a gyógyítás. Az egészséges életmódról van szó. A megelőzésről. Enélkül fizikumunk esélye annyi, mint ha úgy akarnánk versenyt futni valakivel száz méteren, hogy a másik ötven méter előnyt kapott. Reménytelen.
Pár éve egy kínai filmben hallottam, mint fizetik orvosukat egy falu lakói. Addig kap pénzt, míg egészségesek. Amint betegek lesznek, ingyen kell gyógyítania. A nyugati doktor felhorkan, ha ilyet hall. Abban legyen egy orvos érdekelt, hogy mindenki megőrizze az egészségét? De hát ő az egyetemen gyógyítást tanult! Színigaz. Ezért is gyanús számára a jóga, a tajcsi és minden keleti „hókuszpókusz” máig.
Magunkon kell segíteni. Az egészség részben elhatározás kérdése. Nem ehet az ember összevissza mindent, nem nélkülözheti a mozgást, a jó levegőt, és távol kell tartania a két gonoszt: az alkoholt és a nikotint. Nem furcsa, hogy a drog fogyasztását a nyugati országok büntetik, az alkoholét meg nem? Holott tételesen bizonyítható, hogy az alkohol több kárt okoz egy országnak, mint a kábítószerek. Az a kormány, mely nem mond le az alkoholfélék és a dohányáruk bevételéről, lengetheti égig a zászlót, előttem szemfényvesztő, és csak szavakban törődik a polgárok egészségével. Példát mondok rá, miért.
Jártam valamikor egy faluban a jugoszláv határnál. Magyarok, németek és szerbek lakták. A németek házai nagyok voltak, szépek, de a legtöbb szerbé is „gazdásabb” volt a magyarokénál. Kérdeztem egy tanárembert, miért. Gazdálkodik mind, mondta, de a földekről hazafelé csak a magyar megy be a kocsmába. A szerb ünnepeken jár oda, a német meg a maga borát issza. Ezért.
Arra még egyik politikai párt sem „vetemedett” nálunk, hogy megnézze, hány milliárd forint ömlik le évente a magyarok torkán. Egy közgazdász cimborám becslése szerint azon a pénzen két év alatt talpra lehetne állítani az ország gazdaságát, mely most padlón van, számol rá a bíró, s könnyen lehet, hogy kiszámolja.
Aztán még valami: a viselet. Borzasztó fontos, főleg, ha valaki tágra nyitja a szemét. Mit lát? Gatyában flangáló, félmeztelen, töke kinn honfitársakat. Ez nem következmény: ez cél. Európában ma nincs ország, ahol ennyire lumpen módra öltözködnének – főleg a férfiak. Ezek talajtalan emberek, csak léggyökereik vannak. Nem vehetők komolyan, töltelékanyag mind a globális kolbászban. Hogy jobban értsék, mire gondolok, keressék elő az 1930. szeptember 1-jei tüntetés képeit. Miben vonultak utcára a tüntető munkások? Sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben. Méltósággal akarták képviselni azt, amiről úgy érezték, jár nekik.
Nem véletlen, hogy a fröcskölő liberálisok a gyanú pecsétjét ütötték rá méltóságot adó viseletünkre… Magyar Bálint, e mindenhonnan kikopott, unalmas pártember nyilván jelmeztervező volt korábban, ezért harsogja, hogy a gárdisták holmija nyilasöltözék. Fasisztának nyilvánította azokat, akik valaha fekete nadrágot, fehér inget és fekete mellényt hordtak. Na ne.
Aki keményen küzdött értékeiért és az idetartozásért – végtére egyiket sem adják ingyen –, viseljen méltóságot adó ruhát. Az összetartozás erejét fejezi ki ez is. Tüdős Klára modelljei példát adtak, milyen szép a viselet, ha magyar. A tiroliak is sokat vesztettek: tartományukat szétdarabolták, mégsem szégyellik a múltjukat. Ünnepeiken ma is felöltik gyönyörű „tracht”-jukat, és a japánoknál sincs korszerűség a hagyományos viselet és az ősök tisztelete nélkül.
Ebben a magát kiszolgáltató „keresztény” világban leginkább forradalmi cselekedet: visszatérni az eredeti formákhoz. Mikor Gandhi máglyára vetette Indiában a gyarmatosítók holmiját és szellemét, szintén ezt tette. A kelet és dél felől közeledő özönvíz hamarosan eltakarítja a sok mocskot. Azt, amivel a liberalizmus megágyazott a kommunizmusnak – bizony jól mondta Bergyajev –, és ami után menetrendszerűen jött a fasizmus.
Ennek vége lesz. Ők nem élik túl, mi igen. Szikár, ellenálló nép vagyunk. Vesztesnek látszó örök győztesek.

Szeptember 3., hétfő
Moldova gőzerővel írja önéletrajzi könyveit. Nem bízik az utókorban. Már a hetedik kötetnél tart. Tele van sértettséggel. Találgatom, miért haragszik a világra? Mert nem abba az irányba kanyarodott, amerre ő gondolta? De hát élete legfontosabb részét taps és siker övezte.
Jerofejev könyvében (A jó Sztálin) találtam egy érdekes mondatot: „Ha a hatalom azt a célt tűzte volna ki, hogy megvegyenek, nehéz helyzetbe kerültem volna.” Moldovát juttatta eszembe. Úgy szól kiadójáról, Kardos Györgyről, mintha csak barát volna, nem a hatalom embere. Jerofejev könyvéből ezért kívánkozik ide még valami: „Az írói siker – a hatalom árnyéka. De néha annyira jólesne kikerülni az árnyékból.” Moldova más. Neki nem esik jól. Ezért keserű.

Szeptember 5., szerda
Amikor Pesten vagyok, gyakran lassítok a járdán. Nézem az arcokat. Teli vannak rejtelemmel, ahogy a térképek. Számomra érthetetlen, miért nem tudnak egyesek eligazodni a térképen. Pedig nagy élmény föléje hajolni. Úgy érzi az ember, mintha Isten mellől nézné a világot.
Arcot és térképet rajzolni rokon szakma. Ezt akkor ismertem fel, amikor földrajzórán füzetbe kellett rajzolni egy-egy országot. Barnával, zölddel, kékkel igazítottam a kontúrok közé a hegyeket, a síkságokat, a vizeket, s figyeltem, melyiknek van emberi formája. Spanyolországnak és Portugáliának volt, ezért máig rokonszenvesek, és ugyanezért kedvelem Írország szakállas karikatúrafejét.
Az utcán csak azokra tekintek érdeklődve, akiken nyomot hagyott az élet. A sima arcúak, anyuka kedvencei, a kalácsképűek unalmasak, akár egy szikes legelő. Nincs rajtuk titok, képletre sincs hát szükség, amellyel megfejthetném vonásaikat.
Kedves könyveim egyike egy album, benne sok száz arc. Amatőröké és civileké. Közülük választott filmjeihez szereplőt Fellini. Olyan vonások gubancolódnak össze a könyvben, melyek közül néhány, mint egy-egy novella. Olykor ballada. Esetenként tréfa.
Többször eszembe jutott már, hátha engem is néz valaki az utcán. És az sem lehetetlen, hogy valaki otthon előveszi egy régi fényképemet. Ugyan mit lát? Hová sorol? Rám ismerne-e, ha mai arcomra illeszti azt a régit? Le tudja-e olvasni róla, hogyan éltem azóta?
Arcunk térkép, úgy éljünk hát, hogy vannak, akik ismerik a térképjeleket.