Mathiász

Kecskeméti szőlőbűvésznek nevezte Rapaics Raymund, noha nem is kecskeméti volt, hanem Sáros megyei, a magyar Gascogne-nak nevezett sárosi Ádámföldén született, ahol atyja gazdatiszt volt. De nem a sárosi ritka magyarok közül való (a gazdatisztek mindig olyan hontalanok, mint az állami hivatalnokok, akiket ide-oda sodor jó vagy balsorsuk), inkább cipszert sejtet latinos-németes nevük.
Mathiász Jánosnak (1838–1921) mégis Kecskemét, pontosabban a katonatelepi homok lett az igazi hazája – innét kapta szárnyára a világhírnév. És ezen az sem változtat, hogy mint valami pályatévesztett tehetség jogakadémiát végez, és vagy 20 évig hivatalnokként (főispáni titkárként) keresi a kenyerét. De közben szőlőgyűjteményt alapít Kassán; három hold földet vásárol a Rozália-hegyen. Hamarosan 1600 szőlőfajtát gondozott kis szőlőiskolájában, a kor divatja szerint cserépben. És ezekkel a cserepekkel éri el első jelentősebb sikereit a különböző kiállításokon, így többek közt Bécsben is. Egy kassai hadgyakorlaton tűnik föl Andrássynak az ekkor már mádi szőlőbirtokos Mathiász János, és Szőlőskére csábítja, százholdas szőlejébe. Itt Mathiász elkezdi keresztezéseit – folytatja majd a Kiskunságban, ahol ötvenéves korában vásárol összesen hatvan hold sívó homokot, és paradicsommá alakítja. Mathiász hosszú élete során, elképesztő a szám, háromezer-hatszáz szőlőfajtát állított elő.
Ez a külső történet. De mi van belül? Talán: igazság – munkában, tapasztalásban, örömben és bánatban. (Kétszer nősült, második felesége kitartott mellette egy hosszú életen át, és továbbvitte Katonatelepet.) Talán: arányosság és mértéktartás van belül – annak a tudása, mi és menynyi illetné meg az embert, nem többet vágyni és kérni, mint amennyi jár; mert minden így emberi, és így arányos. És talán: az ellenállás esszenciája van belül – a világ igényeivel szemben, a politika és az üzlet hívásával szemben, a csábításokkal, a megkísértésekkel szemben. Nem föladni elvet, jogot, művészi igényt és szellemi, tudósi ambíciókat. Nem részt venni a pereskedők és perlekedők csatájában, nem törődni kisszerű támadásokkal – azt terjesztik róla, cserevesszőivel ő hozta be az országba a filoxérát, holott a szőlőtetűt 1875-ben fedezte fel egy Gerber Ede nevű temesvári távírótiszt, aki egy fölszakadt pancsovai csomagban gyanús szőlővesszőket látván hivatalból elküldte őket Magyaróvárra, a vetőmagvizsgáló és növénykórtani állomásra, ahol megállapították: Magyarországra is begyűrűzött a végzetes betegség. És azt is bűnéül rótták fel, hogy Tokaj-Hegyalját sem volt képes megvédeni a vésztől…
Hogy mi van belül? Modern gondolkodás és tradíció. Szerette a növényeket, szerette tanulmányozni őket: irdatlan energiát fektetett munkájába. (Mint valami anekdotikus mesehős: valaki, egy ismeretlen érkezésének időpontját előre bejelentve meglátogatta, de vonata késett. A látogató késő este, térdig érő hóban kocsizott ki Katonatelepre. A csöngetésre egy rézgálicos, gyertyacseppekkel tarkított kaftános férfiú nyitott ajtót. A látogató a nemzetközi hírű tudóst kereste – a pincéből előjövő férfi később már átöltözve, a hallban üdvözölte vendégét: Mathiász maga volt a szerény ruházatú, késő este is dolgozó gazda.) Levelezett, anyagot cserélt a kor jelentős nemzetközi kutatóival. Cikkeket írt a magyar és a külföldi szaksajtóba. És persze minden idejét a szőlőben töltötte (a szőlő nem szereti a fél embert), mindent mért, elemzett, kísérleteit pontosan rögzítette – a katonatelepi szőleje lényegében hatalmas, élő laboratóriumként funkcionált. Ha rosszkedvem támad a sokszor kriminális hazai szőlőbeli környülállások miatt, tanulmányozni kezdek egy korabeli fekete-fehér fotót Mathiász katonatelepi szőlőjéről és házáról. Terápia: gyalogtőkék rengetege, a sorközök gereblyézve, csupa erő és energia, egy nagy szőlőbeli lak kandikál ki a szőlőlevelek s a ház körüli zöldek közül. Pontosan ilyennek képzelném el a mai szőlőhegyet. És melléírnám a szolid, de radikális programot: nem dzsungel, nem enyészet és nem vadon – éden!
Kísérlet, tapasztalat, intuíció. Élete kizárólagos lehetőségének ezt tartotta. Lakásért, fizetésért, komfortért, hiába volt korának gyermeke, vagyis klasszikusnak nevezett polgár, sosem kötött kompromisszumot. Nem fogadta el koronás fők, így az orosz cár csábító ajánlatát; nem ment el, maradt – eljátszom azzal a gondolattal is, mi történik, ha Mathiász zseniális adottságait a Krímben bontakoztatja ki; mi lett volna? Ha az ősi, pontuszi fajtákat éppen Mathiász tanulmányozhatja a Kaukázusban, és megtalálja, azonosítja, szelektálja mondjuk azokat a kis-ázsiai eredetű fajtákat, amelyeket őseink hozhattak magukkal a Duna-medencébe? Akkor nem kellene harcolni a régi, őshonosnak számító fajták becsületéért, akkor könnyebb volna versenyezni egzotikusnak számító, meglepő illat- és ízanyagokkal rendelkező „szittya” borainkkal a hazai és a nemzetközi piacokon.
Abban aztán különös eleganciát látok, ahogy Mathiász híres szőlőit a koronás főknek küldi. Nem szervilitásból, nem üzletből, nem lelki üdvéért – méltóságból. És pazar előkelőségből – üzenetet a Kárpát-medencéből. Elsősorban a magyar királynak, aki egyébként büszke tokaji szőlőbirtokos volt, és, akadnak ilyen emberek, nagyon szerette a szőlőt – saját kézzel bontogatta ki palotaorvosa jelenlétében Mathiász kosarait. Aztán dolgozószobájának ablakkilincsére kötötte a fürtöket, s munka közben csipegetett belőlük. Legjobban a fehér muscat „Vörösmarty Mihályt”, a muscat „Arany Jánost”, az „Erzsébet királyné emlékét” és a muscat Hamburg fajtákat kedvelte. (De, és ez a hazai szőlő és gyümölcs univerzális csábítása, nemcsak Mathiász, egy másik nagy férfiú is küldözgetett szőlőt a királynak, igaz, ő nem a saját hibridjeit: Görgey tábornok. Graciőz módon – visegrádi kertjéből. Az uralkodó minden alkalommal megköszönte legérdekesebb alattvalója küldeményét, ám, és ezt Pethő Sándor is írja, ajándék ide vagy oda, valójában sosem bocsátott meg neki, jóllehet bizalmas körben nagy tisztelettel nyilatkozott a tábornok katonai képességéről és jelleméről.)
Mathiász egy kész, befejezett világot hagyott maga mögött – közvetlen tanítványai, így Kocsis Pál, a szomszédja, akinek legismertebb fajtája az Irsai Olivér és a Kocsis Irma, s aztán mások is folytatják a Mester keresztezői tevékenységét. Németh László is írt róla, meglátogatva katonatelepi birtokát még a harmincas években, és textusa azok közé az írások közé tartozik, amelyek fájdalmasan kottázzák az örök magyar zseni sorsát. Aki sikert arat mindenfelé – rajong érte a nemzetközi konyha, a szakma, a termelők hada, pár európai udvar, néhány csillagkeresztes hölgy, miniszter, zenész és honleány, csak egyvalami marad el, de következetesen: a magyar kormány elismerése. És most jó nyolcvan évvel halála után megint olvasom, hogy Mathiász dédunokája a tokajiaknak felajánlotta a Mathiász nevet mint áruvédjegyet, de az ígérgetések ellenére mégsem nagyon kell. Már kérdés nem marad, még az sem, miért igyekszünk oly serényen elzárkózni Mathiász életművének teljessége elől.
Én mindenesetre, midőn megcsapja az orrom a szőlőmust mással nehezen összetéveszthető otthonos illata, ahogy éppen a Kis-Somlón a bogyózót töltöm az állandó esők miatt leszüretelt traminivel és juhfarkkal, amelyek persze nem Mathiász fajtái; szóval ahogy elmerülök a szüret megszokott munkáiban – és egy varázslatos ősz eleji táj napfényes sávú képeiben –, csöndben megemelem a kalapom Mathiász János emléke előtt.