(mi a jobb…)

Én nem tudom, valóban így van-e, de számomra már-már egyértelműnek látszik, hogy az úgynevezett jobboldal hajlamos az önsorsrontásra. Magában az, hogy egyre bizonytalanabbá válik: mit és miért nevezünk jobboldalnak, jelzi ennek a konglomerátumnak ingatag, netán szeszélyes voltát, legalábbis azt a hajlamot, amelyet bátran definiálhatunk ideológiai hebehurgyaságnak vagy tisztázatlanságnak. Ez önmagában nem volna baj, hiszen a masszív, monolit, tudományosan megalapozott ideológiák általában társadalmi tragédiához vezetnek, míg a jóindulatú hebehurgyaság, ha féken tartják a szokások és a hagyományok, hőzöngésből ritkán csap át őrjöngésbe. A nemzetiszocializmus és a kommunizmus rémtetteihez is ideológia kellett, s furcsa módon a konzervativizmust és a vallást, amely minden bizonnyal a jobboldali életérzés sarokköve, Hitler és Sztálin is kiirtani törekedett. Mivel szép hazánk, ilyen vagy olyan formában, egyik vagy másik agresszív ideológia fogságába került, s a konzervatív mentalitás és létmód a szocializmusnak nevezett mocsárban mostanáig bent is ragadt, szinte csodálkoznunk illene, hogy Magyarországon létezik konzervativizmus, vallásos hit és jobboldalinak nevezett erőtér.
Ez mentség talán, de arra mégsem ad magyarázatot, hogy a szélsőjobboldalinak nevezett és tekintett szűk társadalmi csoport miért siet mindig a baloldal segítségére, ha az éppenséggel bajban van. Még azt sem mondhatjuk, hogy ez az embercsoport szélsőséges nézetek alapján cselekszik, amikor torz ötleteivel előáll, és balra szorítja a középre kívánkozókat, hiszen ezek a „nézetek” alkalomszerűek és kiforratlanok, megnyilvánulási formájuk a handabanda. Mivel az úgynevezett szélsőséges jelenségek rendszerint akkor halmozódnak, s kerülnek a média érdeklődésének homlokterébe, amikor a baloldali kormányzatok bukásra állnak, korrupciós ügyeik, baklövéseik, antidemokratikus attitűdjük, hatalmi brutalitásuk közbeszéd tárgya lesz, arra gondolhatnánk, ha kedvelnénk az összeesküvés-elméleteket, hogy a szélsőjobboldalon jelentkező bornírt harsányság és ötletek, amelyek a valóban konzervatív polgár számára kétféle szempontból sem kellemesek, valójában átgondolt provokációk. Ezt a feltevést erősítheti bennünk az a tény is, hogy a hazafias lepelbe burkolt agresszív baromság némely esetben olyan túlzott méretű, hogy aligha származhat ép elméből, ha csak sugalmazása és sulykolása nem valamely kommunista agytröszt figyelemelterelő ötlete.
A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség, amely kétségkívül az egyetlen választási győzelemre esélyes, kormányképes jobboldali erő Magyarországon, kommunikációjában és politikai stratégiájában kénytelen ezzel a jelenséggel számolni, ugyanakkor szembe kell néznie a szocioliberális média vádjaival és provokatív igényével, amely a nyilvánosságra került legabszurdabb hülyeségtől is azonnali elhatárolódást követel. Mindez megvilágítani látszik, hogy a jobboldali szélsőségek létezése és felszínen tartása kinek az érdeke. De – ezzel együtt és ennek ellenére – hangsúlyoznom kell, hogy néhány ezer ember közül csak néhány lehet tudatos provokátor. A többivel más baj van. Ők a provokációk céltömegét alkotják, a megnyomorítottakból lett megtévesztettek seregét. Amikor sérelmeiket enyhíteni kívánván alkalmasint egy háromnegyed százalékot elérő „igazi” jobboldali pártra szavaznak, természetesen a szocialistákat segítik. Amikor a szocialista kormányzás mélypontján a komoly érveket mintegy félresöpörve böszme ötleteikkel traktálják a közvéleményt, és táplálják a bulvársajtót, a Gyurcsány-félék valódi hibáiról, kormányképtelenségéről terelik el a figyelmet. Nemcsak a szocialisták élnek velük és számítanak rájuk, hanem az ő hülyeségükre alapozza például Dávid Ibolya saját normális voltát.
Így aztán, hogy hol kezdődik a magyar jobboldal, s hol ér öszsze a ballal, én nem tudom…