Nagybányát évszázados tradíciói teszik elsősorban fontossá ma is a magyar művészet számára, de tudjuk, ma is élnek vagy évente összegyűlnek ott a művésztelep hagyományait folytató alkotók. Kolozsvár művészei egyszerre kötődnek az ottani akadémiához és a város szellemi műhelyeihez, ahogyan Temesváron is egyre fontosabb művészeti centrum alakult ki az utóbbi évtizedben. Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy alkotóiról is tudjuk, sajátos értékekkel gazdagítják az erdélyi kortárs magyar művészetet. Kevesebbet tudunk arról, ami a Hargitától keletre történik, mintha csak a hosszú, keskeny Csiki-medencében végigszáguldó szél elsodorta volna azokat a képeket, amelyek itt születtek meg Nagy István, Zsögödi Nagy Imre idején, s mintha az ecset, a rajztoll és a véső mesterei azóta is elkerülnék e kies, de meglehetősen hűvös vidéket.
Pedig – mutatja a Vármegye Galéria legújabb kiállítása –, nem csupán élénk művészeti élet folyik a városban, de az ott élő alkotók egy részének kvalitásos művei mintegy összekötő kapcsokat jelentenek különböző szellemi, művészeti törekvések, régiók, nemzetek között. Tény, hogy a Vármegye Galériában kiállítók közül négyen végeztek Kolozsvárott, az Ion Andeescu Képzőművészeti Főiskolán, hárman Iasiban, a George Enescu művészeti akadémián, olyan is van közöttük, aki Rómában fejezte be tanulmányait, s olyan is, aki autodidaktaként, mintegy a családi tradíciót őrizve vált művésszé.
Ő Turcza László, a csoport legidősebb, 1953-ban született tagja, aki már a hetvenes évek végén azon munkálkodott, hogy művészcsoportot alakítson a helyhez kötődő értékek gazdagítására, bemutatására, s a nyolcvanas években éppen az általuk létrehozott Stúdió 4 volt az egyetlen önszerveződő műhely Erdélyben, amely nyíltan vállalta létezését. A csoport másik két tagja, Nagy Ödön és Xantus Géza munkássága arra is szép példa, hogy hogyan nyíltak meg a műtermek, hogy a csíki művészek is részt kérjenek a köztéri művek létrehozásából. Xantus, aki négy éven keresztül ösztöndíjasként Rómában dolgozott, s a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen teológiai tanulmányokat is végzett, főként egyházművészeti megbízatásoknak tesz eleget, Nagy Ödön plasztikái a magyar történelem, irodalom fontos személyiségeinek, eseményeinek emlékét örökítik meg.
Mindazt – ahogyan egyik művének a címe mondja – Ami megmenthető. Másfél méter magas kereszt ez a szobor, égetett fa, roncsolódó anyagával nemcsak a mű létrehozása drámai folyamatát idézi fel, de azokat a történelmi kataklizmákat, emberi tragédiákat is, amelyek a XX. századi magyarságot sújtották. A katalógusban arról a performance-ról is látunk képet, amelynek során létrejött: a sötét háttér előtt mintha nemcsak a fa égne, hanem ember is függene a kereszten, föláldozva magát. Mintha csak az emberi állapotról szóló közös meditációra vállalkozna Gergely Zoltán A purgatórium kapuja című finoman megmunkált bronzplasztikáját mutatja be, Turcza László népművészeti motívumokból épülő Meseházát állítja ki, míg Szabó Árpád In Memoriam című festménye a görögkeleti templomok ikonosztázának aranyos ragyogásával idézi az idő végtelenségét, amely – ha lesz akkor még egyáltalán ember – meggyógyíthatja a test és a lélek minden sebét.
origo.hu
Gyógyító páncélként védi a beteg gyermeket a szülői ölelés
