Mindent kiszivárogtatok (37.)

A halál a legnagyobb ellensége a nyitott szemeknek. Babonás irtózatot érzünk, midőn egy-egy szem végleg lezárul körülöttünk. Hová lesznek azok a szemek, amelyek egy órával előbb még láttak? Hová viszik magukkal azt a sok képet, tapasztalatot, amelyeket magukba szedtek egy hosszú életen át? Hová lesznek az emberi arcok, amelyeket magukban feljegyeztek? A földi életen a férfiak és nők egymásba kapcsolják szemüket, mint a cserebogarak egybekelnek a barackfán – írja Krúdy egyik legmeghökkentőbb, első olvasatra derb, mellbevágó című kisregényében, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban. Egy régi, elmúlt város emlékirata ez a könyv, amely városban lovagok voltak azok is, akik nem láttak semmit sem az ingyenesen mutogatott női bájakból és büszke középületekből.
Bár ronggyá olvastuk alapvető könyvélményünkben, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan: jól csak a szívével lát az ember; jómagam…

VAGY IGAZABBAN,
ROSSZMAGAM…
Nem voltam lovag, a kishercegségben is inkább csak tetszelegtem… egy másik, jóval később íródott avatott könyv által feltérképezett Budapesten. – Ezt most már Ilinek is megvallhatom, halála után ezt meg kell tennem. A „szívem szeme” lecsukódott nem egyszer… (írja ezt egy friss szemműtétes). Nemtelen indulatok feszülnek most is bennem több élővel szemben, de érzem, ez az elvakultság sehova sem vezethet.

MIT LÁTOTT UTOLJÁRA?
– Ez a Krúdy kisregény kezdő címe. A Gál László által írt könyv meg az 1950–60-as évekről ad élet-képeket. Ezeket élte-látta Ili a legintenzívebben. Ki tudja, utána még meddig? És mit láthatott az utóbbi öt évben? Mert a nappalokból is egyre többet aludt át földi életéből, mind szorosabban egymásba fonódó, összekulcsolt kezekkel, le-lecsukódó szemeivel is egyre felfelébb nézve. Fel jóformán csak akkor lehetett kelteni, felöltöztetni végleg, az utóbbi években hazulról csak úgy mozdíthattam ki, vihettem el, a majd száz lépcsőt megjáratva Vele, ha kegyes hazugságként azt mondtam a riadt – Hová megyünk?! kérdésére, hogy templomba, Ilike. Ilyenkor maradék, egyre fogyóbb erejét összeszedve, egyre lassabban és nehezebben, de megindulhattam Vele. Egyébként magát a templomot is Neki köszönhetem.

MAGAM ELŐTT LÁTOM
HÁLÁS TEKINTETÉT
Hallom, ahogy elérzékenyült hangon mondja, pillanatra felém fordulva a templomban: – Milyen megható, hogy most itt ülök mellette. (Az egykori ateista.) De most kivételesen nem rólam van szó… ki kellene bírnom, hogy egyszer – még életemben – ne magamról beszéljek… Azt próbálom felidézni, elképzelni: mit látott Ili, a sokak által ismert és szeretett Ilike. Látta például – mint az egykori Egyetemi Színpad közönségszervezője – Latinovitsot, Mensárost, Pilinszkyt, Nagy Lászlót: mindenkit! Illetve Ők – is – látták Őt. S mivel az Egytemi Színpadra ötszáz ember fért be, belátták, Nélküle jó, ha egyszer telik meg. (Ez elsősorban rám, az én előadóestjeimre érvényes.) Látta az Aczél-Kádár érát, azonnal átlátta, ha gyerekeit a Piaristákhoz íratja be, a továbbtanulásuk veszélyeztetve. Mégsem volt belátó… mindkét gyerek ott végzett.

MI MINDENT LÁTOTT ILIKE?
Bergman, Antonioni, Fellini filmeket. (Már mind halott), Wajda sorozatot. A hatvanas évek pezsgő művészeti életét, majd az egyre hanyatlót.
És még mi mindent látott!

DE MI MINDENT LÁT: OTT?!!!
Én Istenem, Jóistenem: lecsukódott már a szeme? „A szemek homálya a lámpafénynél pontosabb” lehet? (Profánabbul: világtalan lettél, de csak evilágtalan.)

ELIZABETH KÜBLER-ROSS ÍRJA
A halál mint ragyogó kezdet könyvében: Amikor az átjárón átjutunk, a végén felragyog a fény. Minél közelebb jutunk ehhez a fényhez, annál jobban eltölt bennünket a legnagyobb szeretet, amit el sem tudunk képzelni. Nincsenek rá szavak.
Talán József Attila – átírva – megközelíti. Bántja szemed a nagy fényesség? El vagy veszve??? Nem hiszem. Amíg halljuk, hogy felettünk csattog, ver a szíved!