Nem tollforgatók vagyunk…

Előbb volt regösének, és előbb volt históriás ének is, mint történettudomány. Mit jelenthet ez? Talán azt, hogy a lélek és a nyelv előbb készült föl a valóság telített és mágikus erejének kifejezésére, mint az értelem. Ezért hitték el elődeink sokáig, hogy a Nap forog a Föld körül, s nem fordítva.


Ahogy Erdélyben a gyógyvizek nagy része elfolyik a semmibe, több mint nyolcvan éve az erdélyi magyarok panasza is így patakzik el. Vissza a mélybe. Európa vagy az aggódó Gyurcsány-kormány ugyan törődik-e ezzel? Nem törődik. Egyetlen megoldás marad: palackozni kellene a panaszokat, hátha úgy szét lehetne küldeni a világban.


Ismerjük a magyar közmondást: fától nem látja az erdőt. Korszerűsítve ezt a mély megfigyelést mi azt mondhatnánk: a sok valóság miatt nem látja az ember a valóságot.


A tragikus hős az, aki nagy lélek, igaz ember, de nemessége ellenére rendkívüli vétséget követ el, amelyért bűnhődnie kell.
Megyek a buszon, és fölidézem magam előtt a tegnapi miniszterelnököt, Medgyessy Pétert, aki a maga módján rokonszenves, finomnak látszó úriember volt, de a bűnökből is csak a jelentékteleneket választotta.
Mit lehet ilyen emberrel kezdeni? Semmit!


Azt lehet elvontan gondolni, hogy a parancsuralmi rendszerek műfaja a csönd, a pisszenés nélküli hallgatás. A bezárt ajtók, a leeresztett redőnyök némasága.
Butuska képzelődés.
Emlékezzünk csak vissza a negyvenes évek végére s az ötvenesek elejére: egymást érték az ujjongó ünnepek, a vidám vásárok, a nevetésre ingerlő amerikai politikusok eltorzított alakjai. Tele voltak az utcák és a terek nevetéssel.
És persze tele voltak a börtönök is. Ez volt az új világ varázslata.


Kuczka Péter egyik régi-régi írásában komolyan megkérdi, hogy az imperialisták agressziója idején írhat-e költő a holdfényről vagy a patakok lassú ügetéséről verset.
Ekkortájt még zöldfülű tollforgató voltam, de a jegyzetfüzetem őrzi válaszomat. Olyasmi ez az okoskodás – írtam –, mintha kinyilatkoztatták volna a papok Isten szavát arról, hogy templomban csak az ima szüneteiben lehet lélegzetet venni, máskor nem.


Már tizenhét év fekete hamuja mögöttünk, de még mindig azt érzem, hogy sokáig megbuknak azok a személyek, akik ellenszolgáltatás nélkül jót akarnak tenni a hazájukkal s közösségükkel. És nemcsak a botlasztó ellenfelek, hanem saját híveik miatt is, akik a hosszú zsibbasztások következtében képtelenek ráhangolódni a jóra. Törvény? Ki tudja, de az a gyanúm, hogy aki elhagyta tévedéseit, s megtisztította a múlttól magát, magányosabb lesz a demokrácia világában, mint volt az előzőben.


A nagyszabású aljasságok mellett sok apró aljasság is megtörténik ma Magyarországon. Ezek a kis aljasságok nem hasonlítanak a nagy bűnökre, de összeállva veszedelmesebbek azoknál. Mert a nagy bűnök ellen föl lehet egyszer lázadni, de az apró aljasságok ellen – hogyan?


A világban kívülről minden látható, ám az nem más, mint színes kavargás, karneváli őrület, tüntető tömegfölvonulások, tavasszal vagy nyáron, rohanó tornádók a tengeren. De sokszor megfigyeltem már, hogy minden külső látomás csak akkor igaz, ha belső világunk érzelmileg is igazolja.


Néhány tudós gyermeki, lázas elmével többször is ábrándozott már arról, hogy megváltoztatja a világtérkép arculatát. Például úgy, hogy a Földközi-tengert áthelyezi a Szaharába. Nem is olyan rossz gondolat – teszem hozzá lelkesedve –, csak azt nem tudom, hogy mi lesz a görögök, a rómaiak mitologikus és hallhatatlan tengerével?
Ha ilyeneken törik fejüket a lángelméjű tudósaink, nyomban fölgyorsul a szívverésem, s az jut eszembe, hogy a tudomány kíváncsisága, konoksága nem emberi természetükből fakad, hanem a szakma, az emberen túli törvényszerűségeiből: vagyis ha egyszer már fölfedeztünk egy igazságot, miért ne lennénk kíváncsiak a végére is?


Ha idegen tájakat, városokat, kivételes személyiségeket látok a televízióban, többnyire megnyugszom. De, sajnos, nekem olyan sors adatott, hogy szinte mindennap az ellenfeleimet is látnom kell. Az irodalmiakat és a politikaiakat egyaránt.
Ez azonban már nem olyan szívderítő.
Hogyan is hívják az egyiket? U. Tamásnak. U. Tamás nemrég talált az iratai között egy rövid válaszlevelet Németh Lászlótól. A megfakult levélből az derül ki, hogy a Csillag főszerkesztője, Király István azzal a föladattal bízta meg U. Tamást: kérjen valamiféle emlékező vagy vallomásos írást Németh Lászlótól az 50 éve született József Attiláról. Igazi szerkesztői gondolat volt, olyannyira, hogy még a provokáció szikrái is ott pattogtak körülötte. Ugyanis Németh László minden jelentős nemzedéktársáról több tanulmányt is írt, de József Attiláról csak egyet, egy cirógatást, amelyből nem lehetett ráismerni a későbbi nagy költőre. Mondhatnám úgy is, hogy Németh László semmit nem ismert föl abból a költőből, aki neki lángelmetársa lett. Összes műveiben talán a nevét se írta le háromnál többször. Még azt is elképzelem, hogy a harmincas évek nagy József Attila-versei után soha föl nem oldható lelkiismeret-furdalása támadt.
Most, hogy erre az esetre emlékezik U. Tamás, szépen, egy úriember finomságával emlékezik Németh Lászlóra. Okos, folyékony, emelkedett, sőt még az irodalmi háborúkban megsebesült harcos állapotába is beleéli magát. Éreztem, hogy sorról sorra élvezi az írást. Én, a jámbor még azt is megbocsátottam neki, hogy régen ez nem így volt. Nem, hiszen Magyarországon nem volt, vagy csak elvétve, olyan liberális írástudó, aki néhányszor ne rúgott volna bele Németh Lászlóba.
Sajnos az írás vége felé kibújt az ördög a zsákból. Kibújt a színjátszó rajongó. Én egy nagy hatású gondolkodó munkásságát mérlegeltem a könyvemben. Németh epigonjait viszont csakugyan erős szavakkal róttam meg: a felvizezett Németh László például Csoóri Sándor dagályában sértette a fülemet.
Ekkor vidáman fölkiáltottam: Tamáskám, stílustörés! Énrólam annyi okos, haragos, füstölgő cikket írhatsz, amennyit akarsz, de hogy te Németh László ürügyén köpj le, ezt még az én zsidó származású barátaim is sokallják. Különösen akkor, ha előveszik a Kritika 1995. júniusi számát, amelyben Te ezt írtad: Németh László életműve a liberalizmus egyik legnagyobb válságának izgalmas szenvedélyétől s tehetségétől mérvadó csődjelentése.
Ebben még valami együttérzés is lehet, de van U. Tamásnak olyan írása is Németh Lászlóról, amelyben efféle mondatokat is olvashatunk: Németh László annak ellenére lett azzá, aki, hogy politikai gondolkodóként sem eredetisége, sem igazsága nem bizonyítható…
Van persze folytatása is a mondatnak, sőt az írásnak is, de aki, mondjuk, fölvágja a boltban vásárolt friss kenyeret, és a kenyérben borotvapengét vagy cserebogarat talál, nem vizsgálgatja tovább, hanem eldobja.


Sütő András többnyire derűs, társaságot kedvelő ember volt. Hihetetlenül gyorsan forgó aggyal és vidámsággal. Még betegen is! De néha olyan indulat tört ki belőle, hogy külön becsültem érte.
Egy alkalommal a Madách Színház előterében beszélgettünk a szünetben. Odasompolygott hozzánk egy félig ismerős férfi, amolyan bennfentes emberféle, és jópofáskodni akart. Ezt mondja:
Nos, együtt vannak a tollforgatók?
Uram! – szólalt meg sértetten Sütő. – Mi nem tollforgatók vagyunk, hanem írók!