Nyomozzunk provinciálisan!?

Évek óta könyörgünk a közszolgálati csatorna döntéshozóinak, hogy szülessenek magyar filmek, magyar sorozatok. Kapjon lábra, kapjon médianyilvánosságot a hazai tehetség, a magyar valóság, a szabad szellem. (Mert még egy becsületes mai zsánerfilmen is egészen sok értéket számon lehet kérni.) Évek óta prédikáljuk, hogy az a provinciális, a ciki, a gáz, amikor nem azok akarunk lenni, akik vagyunk, amikor olyan versenyekbe akarunk beszállni, amelyekbe nekünk nevezési lapot nem osztottak, amikor nem ismerjük a saját ritmusainkat, a saját képeinket, a saját karaktereinket, történeteinket, értékeinket, nyomorúságainkat, hangulatainkat és így tovább. Amikor másodkézből beszerzett nyersanyagból akarunk csodát csinálni, mert más nincs a raktáron. Nem érdekel, hogy például a Tűzvonalban című magyar sorozat alkotói látták-e a 24-et, a Kemény zsarukat vagy bármilyen nagy költségvetésű néphülyítő, tunyító, szedáló filmes szériát, nem érdekel, hogy különféle magyar minisztériumok pénze mennyi képi utánozgatásra elég, az sem érdekel, hogy még idegesítőbb, zaklatottabb ritmusú vágásokra is képesek-e a magyar filmesek, mint az amerikai nagyfiúk.
A műfaj eleve elavult, az utolsókat rúgja, hiszen alapvetően a nyugalmas, kiszámítható, stabil értékrendű polgári társadalom műfaja, pszeudo-mítoszvilága. Senkit se érdekel már, hogy ki az elkövető és miért, s sikeres-e, és miképp zajlik a nyomozás. Ha valamiért az akut bambulási vágyon kívül valaki végignéz egy nyomozós filmet, annak az oka mindig valami más. A magyar sorozat esetében a „lehetséges más valami” oly messzire utazott, s a várva várt Valóság nagybátyánkkal való találkozás volna. És még valami: egy kicsit titokzatos, javarészt kimondhatatlan szívbéli üzenet, amit az alkotók a kor emberének szánnak.
A magyar nyomozósdi alkotói a rögvalóság ábrázolásával részben megbirkóztak: akad a rendőrök közt szadista, bárdolatlan félőrült „reformer”, maradi, tohonya, az eredménytelenséghez ragaszkodó hivatalnokjellem, agyonterhelt igavonó barom, van zűrzavar, reménytelenség, jellegzetes magyar önfejűség. Csak az nem világos, mit akarnak nekünk mindezzel, minderről mondani a filmesek. A görcsös igyekezeten, valami nagyon rossz hangulaton kívül mi a közük ehhez az egészhez? Az, hogy kézi kamerával is lehet snitteket felvenni, és osztott képekre vágni?
Egyébként is minimum bornírt ötlet minisztériumi pénzeken magyar rendőrös filmet forgatni, bemutatni az elmúlt egy év véres és viharos eseményei után.
Talán a színészválogatás az egyetlen, amivel elégedettek lehetünk, közismert jó színészek mellett (Stohl, Jordán, Hollósi, Cserna, Trokán) lehetőséget kapott ugyanis számos eddig ismeretlen fiatal is.
(Tűzvonalban, m1, szeptember 16., 19.55)