Szárazdokk

Barátságtalan, viharos idő fogadja a Titanic-kiállítás első „utasait”, a kíváncsiság mégis sokakat vonz a budapesti Millenárisra. Beszállókártyáinkat, pontosabban ahogyan azok korhű másolatán szerepel: boarding passunkat kézhez kapva lépünk a fedélzetre, ekkor derül ki, hogy véletlenszerűen kiválasztott jegyem a New Yorkban élő John Jacob Astor ezredes nevére szól. A férfi Egyiptomban és Párizsban töltötte nászútját, ám amikor megtudta, hogy felesége, Madeline terhes, nejével hazafelé vette útját. Az asszonyon kívül „velünk” utazik a szobalány, Rosalie Bidois, az ápolónő, Caroline Endres, az inas, Victor Robbins, valamint Kitty, az airedale terrier kutya. Beszállókártyánk az első osztályra szól, a C 62–64-es kabinba. A párt nem különösebben zavarja, hogy a tizennyolc esztendős Madeline egy évvel fiatalabb, mint Astor ezredes előző házasságából származó fia, noha ez a tény jelentősen felrázta a hajó és New York város társasági életét. A luxuslakosztály elfoglalásakor nem sejthetik, hogy az utazást csak egyikük éli túl, hiszen a sokat látott Edward John Smith, a hajót birtokló White Star Line rangidős kapitánya is azt mondta: a Titanic gyakorlatilag elsüllyeszthetetlen.
A hatvankét esztendős hajós különben már nyugdíjba vonult, feleségének megígérte, sosem szeli át többé kapitányként az óceánt, de a társaság addig kérlelte, hogy végül beleegyezett: egyszer, utoljára még beáll a kormány mögé, s elviszi a Titanicot New Yorkba.
Az óriás acélhajó az Anglia déli részén fekvő Southamptonból indult első és egyben utolsó útjára 1912. április 10-én délben, hogy New Yorkba érkezzen április 15-én. Az út során további utasokért és postai szállítmányokért megállt a franciaországi Cherbourgban, valamint az írországi Queenstownban (ma Cobh). A Titanic akkor a valaha épült legnagyobb hajónak számított 269 méteres hosszával, 28 méteres szélességével, tizenegy emeletnyi magasságával, 46328 tonnás tömegével. Ötvenezer lóerős motorjai révén akár negyvenöt kilométeres óránkénti sebességre is képes volt, noha a tulajdonosok elismerték, a Titanic nem készül sebességi rekord megdöntésére, sokkal fontosabbnak tartották, hogy az utazás komfortos legyen. (A rivális Cunard Line Lusitania és Mauretania nevű hajói gyorsabbak, de sokkal kényelmetlenebbek voltak.) Ma már furcsán hangzik, hogy a 706 harmadosztályú utasra mindössze két fürdőkád jutott, ám a kor igényeinek – amikor a heti egyszeri fürdés volt megszokott, de a szegényebb utasok közül sokan nem is láttak fürdőszobát korábban – ez megfelelt. A motorzúgástól eltekintve még a legpuritánabb kabinok is elfogadható színvonalúak voltak, hiszen míg a többi hajón csak egy szalmabála jutott a kispénzű utasoknak, a Titanicon ágyban alhatott mindenki. A hajó legföljebb 3547 embert volt képes szállítani, a tragédiát követően végzett, Lord Mersey által vezetett vizsgálat szerint azonban „csak” 1316 utas és 885 fős személyzet tartózkodott a fedélzeten. Az első osztályra 325-en, a másodra 285-en váltottak jegyet, ám mint többen feljegyezték, utóbbiak is olyan ellátásban részesültek, mint más hajókon a luxuslakosztályok vendégei. Velük utazott még a hajózenekar nyolc tagja, akik a visszaemlékezések szerint az utolsó pillanatig a helyükön maradtak, s mielőtt a Titanickal együtt az óceánba vesztek volna, az Egyre közelebb az Istenhez című dalt játszották.
A tragédia óta nem sikerült pontos választ kapni arra a kérdésre, miért is kellett 1517 embernek meghalnia a jégheggyel való ütközés során, de valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, amikor azt gondoljuk: a hajó tulajdonosai és vezető tisztjei tényleg hittek abban, hogy a jármű elpusztíthatatlan. Igaz, Smith kapitány az ütközést követően állítólag perceken belül tisztában volt azzal, hogy a Titanic sorsa megpecsételődött. Biztosan tudni lehet, hogy a környéken megforduló hajók – például a Caronia – a nap során több üzenetet is küldtek, amelyekben a rossz látási viszonyok és a jéghegyek jelentette veszélyre figyelmeztettek, Smith szándéka azonban az lehetett, hogy ha nem is rekordidő alatt, de mégiscsak gyorsan megérkezzen New Yorkba, önmaga dicsőségére s visszavonulását váró felesége örömére. Azonban mint minden nagyobb katasztrófát követően, a Titanic pusztulása kapcsán is születtek összeesküvés-elméletek, amelyek közül a biztosítási csalást feltételező szóbeszéd tartotta magát legtovább. Felmerült: a társaság másik óriáshajója, az Olympic egy korábbi ütközés során súlyosan megsérült, ezért visszaküldték a kivitelezőnek, hogy az azonosító jeleit kicseréljék az éppen építés alatt álló Titanicéival. Az elmélet szerint ezt követően valójában a sérült, így értékéből sokat vesztett Olympicet vezették Titanic néven a jéghegynek, arra számítva, hogy a White Star Line másik hajója, a közelben tartózkodó Baltic úgyis hamar a helyszínre ér, s kimenti az utasokat. Ez utóbbi nem történt meg, végül a New Yorkból Gibraltárba tartó Carpathia indult el a katasztrófa helyszínére. A hajó orvosa, a magyar Lengyel Árpád, bár komoly elismerésekben részesült a mentés során bizonyított hősiességéért, a látottak okozta lelki traumát sosem tudta feldolgozni. A roncsok 1985-ös felfedezése és az ezt követő vizsgálatok különben megcáfolták a fenti feltételezést.
Tény ugyanakkor, hogy 1912-ben a közlekedésbiztonsági szabályok a mainál sokkal lazábbak voltak, így az akkori előírásoknak a Titanic megfelelt, több mentőcsónakot pedig egész egyszerűen azért nem helyeztek el rajta, mert az túl sok helyet foglalt volna el a fedélzeten. (A mentőeszközök összkapacitása 1178 emberre volt elegendő.)
A világhírű hajó hiteles története mellett az ilyen részletek is pontosan megismerhetők a minap nyílt Titanic-kiállításon, ahol teremről teremre járva a tervezéstől az utolsó kutatóexpedícióig követhetjük végig a hajó sorsát. Megtekinthető például az egyik tengeralattjáró, amellyel a négyezer méteres mélységben az 1987-es, 1993-as, 1994-es, 1996-os, 1998-as, 2000-es és 2004-es kutatások során dolgoztak. Döbbenetes, de néhány üveg- és porcelántárgy a restaurálást követően úgy néz ki, mintha új lenne, hasonlóan a széfekben megmaradt, pókerezéshez használt kártyákhoz és dollárosokhoz, az egyik vitrinhez közel hajolva pedig még egy valamikori parfümöskészlet illatait is érezhetjük. Az üvegburák alatt meghatározott hőmérséklet és páratartalom mellett őriznek minden tárgyat, azokhoz még az amerikai kiállításszervezők közül is csak ketten nyúlhatnak hozzá speciális kesztyűkkel. A berendezésen hetekig dolgoztak a szakemberek, a mélyből felhozott tárgyakat azonban csak két nappal a megnyitó előtt helyezték el.
Mindent megtettek a szervezők, hogy a látogatók átérezzék, milyen volt a Titanic utasának lenni, ehhez mérték a jegyárakat is. 1912-ben, a valóságos úton a harmadosztályon a legolcsóbb jegy 36,25 amerikai dollárba került, ha az utas hajlandó volt valaki mással megosztani a kabinját, a másodosztályon ugyanilyen feltételekkel 66 dollárba. Az első osztályon az ár 125 dollárnál kezdődött, de igen gyorsan felkúszhatott sokkal többre is a szoba nagyságától, felszereltségétől függően. A legdrágább luxuslakosztály 4500 dollár volt. Akkoriban ez rendkívül nagy összegnek számított, tudva, hogy egy átlagos amerikai háztartás kevesebb mint havi ezer dollárból gazdálkodott. A mai virtuális utazás ára a felnőttek számára 2900, a gyerekeknek 1500, hét végén 3900, illetve 1900 forint, igaz, családi beszállókártya már 7300 forinttól is váltható. S bár a bemutató – a fény- és hanghatásoknak is köszönhetően – valóban lenyűgöző, ez nagyon sok pénz egy körülbelül egy órán át tartó programért.
Az utolsó terembe érve, az áldozatok és túlélők listáját végignézve, azonban legalább megtudom, Madeline túlélte a katasztrófát.