Színház az egész világ

Beszéljünk nyíltan: Magyarországnak nincs külpolitikája – közölte velem kanadai barátom, aki Közép-Európa politikai történelmével és mostani helyzetével foglalkozik. Kívülről mindez jól látszik. Nem arról van szó, hogy néha gyengének tűnik, máskor hibásan cselekszik a kormány. Hanem arról, hogy nincs. Az egész egy furcsa sodródás, az erősebb melletti mosolygás, törleszkedés, megalázkodás és belpolitikai nyilak lődözése. Most ez utóbbin van a hangsúly. A Gyurcsány-kormány külpolitikája alapvetően egyetlen célt szolgál, ez pedig a hazai ellenzék elleni küzdelem. A miniszterelnök egyetlen alkalommal sem viselkedett minden magyarok vezetőjeként külföldön, soha nem tette félre kampányoló énjét, legyen a világ bármely pontján. A mérgezett nyíl kilövése már csak azért is szükséges számára, mert megteheti. Hiszen kormányfő.
Ezért amikor elment George Bush amerikai elnökhöz, a sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy vendéglátója érdeklődött a Fidesz álláspontjáról a szeptember 11-i terrortámadásokkal kapcsolatban, amely miatt ugyebár megromlott a kétoldalú viszony. Ennek ellenére az igazság az – mint később kiderült –, hogy Gyurcsány Ferenc hozta szóba az ellenzéki párt szerinte gyáva viselkedését, merthogy a Fidesz „nem mer szembemenni a saját radikálisaival”. Néhány hétbe beletelt, míg tisztázódott a helyzet, s végül mi történt? Semmi. Gyurcsány ugyanúgy folytatta a hazugságokra épülő diplomácia „építését”, mint előtte. Nem számított, hogy George Bush számára bebizonyosodott, a magyar kormányfő őt használta fel saját céljaira. Persze az Egyesült Államok ilyen kicsi ferdítésekből nem fog ügyet csinálni, hiszen számára fontos a szövetségesi rendszer, az Új Európa. Az azonban jelzésértékű, hogy amikor a magyar kormányfő bejelentette, meghívja George Busht az 1956-os forradalom 50. évfordulójának megünneplésére, szavait úgy zárta: „…és biztos vagyok benne, hogy el is fog jönni”. Az amerikai gyorsíró még ide biggyesztett egy szót, mert fontosnak tartotta jellemezni a jelen levő újságírók reakcióját. A beszéd archívumában ez áll Gyurcsány e mondata után: Laughter, azaz Nevetés. Más kérdés, hogy egy másik forradalmunk évfordulóján eljött hozzánk, megemlékezett ’56-ról március 15-én. Az ötvenedik évfordulón nem volt Magyarországon, pedig érdekes dolgokat láthatott volna.
A kormányfő mindig akkor kemény, amikor nem szabad, pontosabban amikor semmiféle diplomáciai haszon nem származhat a határozott beszédből. Gyurcsány Ferenc azonban sikeresen megmondta a magáét az őt audiencián fogadó II. János Pál pápának. Bárkinek lehet véleménye az egyházról, a pápáról is, ám azt nem érdemes elfelejteni, hogy utoljára Ali Agca viselkedett vele szemben udvariatlanul, ráadásul a világon 1,1 milliárd ember fogadja el vallási vezetőjének, s további milliárdok igaz embernek. A szentatyának Gyurcsány mégis bírálta a Magyar Katolikus Egyházat. A sajtóval találkozva leszögezte, „vitathatónak és sokak kételyét ébresztőnek tartjuk azt a módot, amiként nyilvánosan állást foglalt például a népszavazás kérdésében a Magyar Katolikus Egyház. Állásfoglalását szószékről hirdetve sokakban azt az érzést keltette, hogy nem az Istenhez való út megtalálása, a lelki üdvösség megtalálása az, amely ebben a kérdésben egyes egyházi megnyilvánulásokra vezet, hanem a magyar belpolitikába történő olyan beavatkozás, amely mögött álló szándékokat nem pontosan lehet mindenki által felismerni.” Ha idevesszük a szocialisták eredendő keresztényellenességét (Horn Gyula szerint a papok miatt nem nyert az MSZP 1998-ban), már nem is olyan furcsa, hogy a jelenlegi kormányfő nyíltan felszólítja a történelmi egyházakat bármire is. Azt azonban elfelejti, hogy a Szentszék nem úgy folytat diplomáciát, mint bármely más ország, s főleg nem úgy, mint Gyurcsány. A pápa számára egy ilyen otromba beszéd csak annyi, hogy imádkozik még egyet a magyar kormányfőért, ahogy számos pap és vallásos ember teszi ezt naponta. Világszerte rengeteg ember gondolja úgy, hogy a nagybeteg és már életében szentként tisztelt pápa ellen méltatlan volt ez a támadás. A támadó pedig magyar.
A hazugságdiplomácia csúcspontját talán akkor érte el, amikor Angela Merkel fogadta a kormányfőt Berlinben, majd az ottani botrányra replikázva a német kancellárt az Országházban körbevezetve lőtt újabb nyilat a magyarok felé. Merkel szerinte a „problémákkal való bátor szembenézésnek” tartotta az őszödi beszédet. Azután kiderült, hogy ezt nem a kancellár állította, mivel kikívánkozott belőle, hanem Gyurcsány Ferenc kérdezte ezekkel a szavakkal, s Merkel állítása szerint egyetértett vele. A kancellári hivatal azonban – az amerikaiakhoz hasonlóan ők sem csinálnak nagy ügyet a kormányfő hazugsága miatt, nekik is a szövetség a fontos, meg az itteni érdekeik – röviden helyesbített. Ezek szerint a „bátor” szó nem hangzott el a beszélgetés során. Többet nem akarnak hozzáfűzni, most már Isten látja lelküket, hogy mit gondolnak a miniszterelnökünkről, ám ezt azért fontosnak tartották leszögezni. Meg is jelent a lapokban, majd napirendre tért felette mindenki. Amikor a napokban Budapesten volt Angela Merkel, az újságírók nagy része tudta, hogy érdemes figyelni, s nem lesz olyan egyszerű a német kancellár látogatását kezelni. A beszélgetés hivatalos része ugyan nem hozott újdonságot, ám Gyurcsány röviden összefoglalta vendégének, hogy mi a véleménye saját hazájának legszentebb ereklyéjéről. Arról, amely mellett koronaőr áll, és minden külföldi vendég áhítattal szemléli. Merkel számára minden bizonnyal a Szent Korona ugyanolyan csodás volt, mint mindenkinek. Vendéglátója azonban kapva kapott az alkalmon, és újfent megpróbálta befeketíteni Orbán Viktort, akinek a pártja egyébként szívélyes szövetségese Merkel szervezetének az Európai Néppártban. Nem, persze ez sem diplomácia. Ezek a szavak sem Merkelnek szóltak, hanem nekünk, az ország népének. A kormányfő számára csak az volt a fontos, hogy felvegyék, amit mondott.
Ez az egész Gyurcsány-féle hazugságdiplomácia olyan együgyű és szánalmas. Tökéletesen haszontalan, csak a magyarság még megmaradt imázsát rombolja nap mint nap olyan országok vezetői előtt, akik ezt igen szívesen veszik. Robert Fico számára is valószínűleg meglepetést okozott, hogy találkozójuk után Gyurcsány Ferenc arról is beszélt, ami nem hangzott el. „[Malina Hedvig ügyét] a plenáris ülésen és a kétoldalú megbeszélésünkön is óhatatlanul felvetettem” – mondta az MTI-nek utólag Gyurcsány Ferenc. Pozsonyból nem sokkal később jött a helyesbítés, miszerint a szlovák és a magyar kormányfő delegációinak találkozóján „egyetlen szó sem hangzott el Malina Hedvigről”. Aztán Silvia Glendová szlovák kormányszóvivő kiderítette, hogy a kétoldalú megbeszélésen valóban beszéltek a megvert nyitrai diáklány ügyéről, s Fico köszönetet mondott azért, mert magyar kollégája elhatárolódott a szlovák hatóságokat bíráló képviselőtársaitól. Ha a magyar kormányfő jellemhibája és ellenérdekeltsége miatt nem foglalkozik határon túl rekedt nemzettársaival, azzal nemcsak az alkotmányt sérti meg, de bizonyítja alkalmatlanságát. Kormányfők így nem viselkednek sehol a világon. A miénken nevetnek Amerikában, hazugnak nevezik Németországban, a Vatikánban pedig imádkoznak érte. Ha egy dörzsölt gazember lenne, aki hazájáért és népéért tűzön-vízen keresztülmegy, bizonyára sokan megbocsátanák neki kisebb botlásait, hibáit, akár bűneit is. Gyurcsány Ferenc átlátszó hazugságai azonban nem az ország érdekében csúsznak ki a száján, ezért azokat elfogadni nem lehet.
Az őszödi beszéd nem bátor szembenézés volt a problémákkal, hanem egy kiszivárgott vádirat a kormány és annak feje, a diplomáciai istencsapás ellen.