Végén a szeptembernek

Már látni az ősz elejét a kertben. A hajnalt parányi köd borítja, a kakas egy kicsit később kukorékol, mint szokott, a szomszéd cseresznyefájáról meg már leestek az első fáradt levelek. Én is duplán öltözöm, amikor hajnali fél hat tájban kiballagok az újságért a levélszekrényhez. A két kutya mindenesetre velem tart a hosszú szolgalmi úton (ez benne van a munkaköri leírásukban). Azért még mindig szép tud lenni egy ilyen reggel is, kicsit megcsíp, megszipogtat – de életre kelt. Én ilyenkor legelőször állatokat etetek, esti romokat takarítok, aztán jöhet a kávé (utána a snapsz), kis cirógatás a két elvetemült kutyának – Júlia magyar vizsla, Hannibál maroknyi foxi –, ha meg éppen arra járnak a központi macskák (ketten vannak), őket is megsimogatom.
Visszavonhatatlanul itt az ősz, ilyenkor az ember kicsit önmagát siratja vissza a nyárba, de szép volt, Istenem, kár, hogy ez is elszállt, a nem tudom én, hányadik… Bogarászással telik el az első egy-két óra, ami annyit jelent, hogy tyúkok, kakasok, kacsák, libák jóllakjanak. A picike halastó is kap egy maroknyi tápot. A nyuszik egyelőre elvannak, rájuk majd délelőtt kerül sor, ahogyan a két kódorgó pávára is (ők rendszerint a tetőszerkezeten gubbasztanak, mint Ady idejében a vármegyeházán).
Amikor már langyosít a nap, kiülök a tornácra újságot olvasni, rádióhíreket hallgatni, de ezekben sincs igazán lebilincselő (néha még káromkodom is egy-egy cifrát ilyenkor, de ezt nem hallja a környezetem), többségük ugyanis marhaságokat ír, mond egyfolytában, mint a statisztikai átlag.
Más megoldás nem lévén, simogatom, vakargatom az állatokat, és hiszek egy jobb jövőben. Az ősz már tényleg itt kopog.