Zabiemberek

k ö n y v e s h á z

Amikor Márai Sándor kedves barátját és szeretett kiadóját, a Kanadában élő Vörösváry-Weller Istvánt protestáns ember létére az a megtiszteltetés érte, hogy az 1970-es évek elején a hazájából száműzött katolikus magyar főpap, Mindszenty József rábízta Emlékiratainak kiadását, a két, egymást alaposan ismerő s becsülő emigráns, Márai és Vörösváry egyezséget kötött. Megállapodásuk értelmében a klérusról és Rómáról nem mindig a legnagyobb elismeréssel író Márai bizonyos műveit egy darabig a müncheni Griff, Újváry Sándor egyszemélyes vállalkozása jelenteti meg. A két Sándor 1972-től 1988-ig, Újváry haláláig tartó munkakapcsolatának több Márai-könyv és százötvenegy figyelemre méltó Márai-levél a hozadéka. Nagy kár, hogy a hazaköltöztetett Márai-hagyatéknak ezzel a részével eddig viszonylag keveset foglalkoztunk. Most azonban, hogy a Helikon sorozatában is megjelentek Márai Sándornak azok a hangjátékai és tévéjátékai, amelyeket Jób… és a könyve címmel legelőször Európában a Griffnél gyűjtöttek egy kötetbe, talán helyre lehet hozni ezt a mulasztást. Kiváltképpen, ha az emigránsként légüres térben maradt drámaíró Márai dramaturgiai ujjgyakorlataival párhuzamosan megismerkedünk az Újváry Sándornak címzett leveleivel is. (A vállalkozás nem teljesen reménytelen, a levelezés legfontosabb darabjait 2004-ben közreadta a Kortárs című folyóirat.) Az 1960 és 1981 között írt rövid darabok ugyanis, amelyek az itthoni irodalmárok szerint „nem igazán jelentős művészi teljesítmények”, mert a szerző „túl közvetlenül jelenítette meg bennük, hogy soha nem tudta magát otthon érezni Amerikában”, e magánjellegű közlések segítségével érthetők és értelmezhetők igazán.
A különös műfaj, a rádió- és tévéjáték szorgalmazására is így lelni magyarázatot. Újváry Sándornak a legelső kiadáshoz írt, a Helikon kiadványában is olvasható előszavában az áll, hogy nem akarta a szerző parlagon hevertetni dialogizálóképességét, azért írt időnként rádió- és tévéjátékokat. Az Újvárynak postázott levelekből azonban kitűnik, hogy az egyre szigorúbb visszavonultságban élő Márai Sándor, akinek – Krúdy Gyula és Arany János kivételével – már az olvasás sem jelentett felhőtlen örömöt, és akit szkepszissel töltöttek el az új technikai lehetőségek, döbbenettel a polgárjogot nyert új „erkölcsiség”, aki egyre kevésbé bízott „az irodalom céljában és értelmében”, bekerített hősökkel, hasbeszélőkkel, a művészet és a valóság határán tébláboló zabiemberekkel vívott szócsatákban szerette volna „salaktalanítani a tudatát”. Megszabadulni „a sok, fölösleges, lerakódott szutyoktól, bosszúság, hiú remények, képzelgések mákonyától”. Nagyobb prózai vállalkozásokhoz a nyolcvanas években már nem érezte elég erősnek magát. „Körmölök – írta Újvárynak 1982 tavaszán. – Nem tagadom, fáradt vagyok, mindennap újra fel kell húzni az órát. De még ketyeg.” Naplójában „csak” önmagát örökíthette meg, nem az új világnak kiszolgáltatott, „átmeneti lényeket”. Önmagával – hatásosan – nemigen polemizálhatott arról, hogy a kreatúrának joga van-e megvádolni a Teremtőt, mert sorsára hagyta alkotásait, vagy hogy mi elől menekülnek például a kábítószer-fogyasztó fiatalok. Talán egy világ elől, ahol már nem hisznek az Istenben? Vagy az emberben?
Hat hangjátékot és öt tévéjátékot engedett közreadni a Jób… és a könyve című gyűjteményben Márai Sándor. Hagyatékában többet is találtak e műfajból, ezeket azonban nem fűzték hozzá a Helikon által újra kiadott kötethez. Feltehetően azért nem, mert végérvényesen hiányzik hozzá a szerző engedélye. (A Titkos számot 1955-ben New Yorkban írta Márai, a Keresztkérdést 1978-ban Salernóban, az 1982-es müncheni kiadványba tehát mind a kettő „belefért volna”.) Különösebben nem nélkülözzük a kötet végéről a listát sem, amely azt sorolná, hol mindenütt adták elő a nyomtatásban megjelentetett dramatikus játékokat. (Az Újváry-féle előszó szerint Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Ausztráliában, Dániában, Kanadában.) A Hang és játék fejezetcím alatt közreadott tizenegy Márai-írást ugyanis olvasni érdemes, nem rádióból hallgatni, képernyőn bámulni. A vívódó polgárt, aki élete végéig megmarad európainak és magyarnak („az eltömegesedett és gépiesített világban a polgár a katalizációs lehetőség megmenteni egy civilizáció humánus jellegét” – írta 1984-ben), aki pocsékul érezte magát abban a világban, ahol „az emberek már nem beszélnek, hanem gépiesen ismételnek parancsszavakat és jelszavakat”, és ahol „mindenki kap egy sírhelyet, egy meggyőződést és egy világnézetet”, pocsék társadalmi színtéren, a szellemi és lelki tusakodások korában, csak olvasva lehet igazán megismerni. Megérteni. Megszeretni.
(Márai Sándor: Jób… és a könyve. Helikon Kiadó, Budapest, 2007. Ármegjelölés nélkül)