Fél perccel a múlt szombati meccs lefújása előtt az MKB Veszprém férfi-kézilabdacsapata 24:23-ra vezetett a Celje Pivovarna Lasko ellen a Bajnokok Ligája első fordulójában, ráadásul támadhatott is. Ilyenkor két lehetőség kínálkozik az előny megtartására: vagy az utolsó pillanatig el kell dugni a labdát, vagy ha a passzív játék veszélye fenyeget, kidobni azt a csarnokból. Ez sportági alaptörvény, amely ezúttal is meghozta volna a győzelmet. A norvég bírók azonban úgy döntöttek, adnak még egy esélyt a szlovéneknek. Lépéshibát véltek felfedezni a hazaiak legrutinosabb és legracionálisabb játékosánál, Pásztor Istvánnál, úgyhogy jöhettek a vendégek, és négy másodperccel a zárás előtt szabaddobáshoz jutottak. Ennek hárítására ilyenkor ugyancsak két verzió adódik: blokkolni a lövést, vagy letarolni a lövőt. Az első megoldás sportszerűbb, a második célravezetőbb. A veszprémiek azonban a két variáció között ingadoztak, így Miladin Kozlina akadálytalanul emelkedhetett fel, és szabadon bombázhatott a kapu bal alsó sarkába. Ezzel az égből pottyant egy ponttal, a 24:24-es döntetlennel a celjeiek jelentős lépést tettek a továbbjutás felé; a magyarok pedig ugyanekkorát a kiesés irányába.
Az ifjabb szurkolók hüledezve mondogatták: ilyen nincs, ez példátlan. Pedig dehogy az. Ilyen van, sőt sajnos volt is, nem egyszer, nem kétszer, hanem bosszantóan és elgondolkodtatóan sokszor.
Kísértetiesen hasonló jelenetsor játszódott le az 1982-es németországi világbajnokság magyar–jugoszláv mérkőzésén. Néhány másodperccel a duda előtt a mieink vezettek egy góllal, amikor a „plávik” jobbátlövője, Jurina a földre vetette magát, a játékvezetők pedig kapukidobást mutattak. De az „áldozat” addig fetrengett, hogy megkönyörültek rajta, mégis szabaddobás következett. Az ellenfél gólzsákja, Elezovics halovány esélyekkel készülődött, mert vele szemben ott védekezett a tanknak is beillő Vass Károly. Csakhogy, mintha a fair play díjra hajtott volna, megpróbált szabályosan szerelni, nem erővel, hanem gyorsasággal és súlypontemelkedéssel akarta verni Elezovicsot. Aki e kettőben persze jobb volt, púposodott is a magyar háló, idegtépő módon estünk ki a legjobb nyolc közül.
Éppúgy, mint négy évvel korábban Dániában. A románok az előző négy vb-n három aranyérmet söpörtek be, a sikeres szereplésből politikai kérdést csináltak. Jellemző, hogy az NDK elleni mérkőzésüket azért nem merte közvetíteni az állami televízió, mert január 26-ra, Nicolae Ceausescu hatvanadik születésnapjára esett, és az ünnepet nem zavarhatta meg egy esetleges vereség. A magyar–románt meg az MTV felejthette volna el, pedig nem ütközött semmiféle Kádár-évfordulóval. De megkímélte volna a nézőket attól a látványtól, ahogy a sárga mezesek utolsó akciójuknál több passzal húzták ki az oldalvonal mellé a labdát, a szélső már időn túl repült be, a gólt mégis megadták a játékvezetők. Aztán a döntnök megsemmisítette, de némi heves gesztikulálás után jelezték a zsűriasztaltól: mégis érvényes. Először a románok örültek, másodszor a magyarok, harmadszor megint a románok. De ebben a sportágban is az nevet, aki utoljára nevet.
Mint az 1999-es egyiptomi világbajnokság nyolcaddöntőjén, amelyet talán nem véletlenül vívtak Port-Szaídban. Hisz a fordulatok valóban Rejtő Jenő tollára kívánkoztak. Történt ugyanis, hogy a franciák után mindvégig kapaszkodó magyarok a hajrában kapusuk helyett is mezőnyjátékost cseréltek be, és öt másodperccel a meccs vége előtt kiegyenlítettek. Vad ünneplésbe is fogtak, a túloldal pedig letargiába esett, csupán egyetlen ember volt észnél. A szerb származású Andrej Golic, aki saját hálójából kihalászta a labdát, a félpályáig rohant vele, majd középkezdésből a még mindig üres magyar kapuba ívelte a győztes – számunkra vesztes – gólt. Mindezt akadálytalanul. Ha úttörő-olimpián így esik ki egy csapat, szétrobban az öltöző. De felnőtt-világbajnokságon mit lehet mondani? Vass Sándor szövetségi kapitány szép csendesen megkérdezte a Golicot legközelebbről szemlélő Bene Tamást, ugyan miért nem rontott rá a gólszerzőre. Ő hasonló nyugalommal azt felelte: attól félt, kiállítják. Hatásos válasz volt, Vassban bennakadt a szó.
Az idén januárban a németországi vb-n pedig minden magyarban is. Ezúttal az oroszok voltak azok, akik a mannheimi középdöntő utolsó másodpercében a szélre kivitt figurával érték el a döntetlent, és ejtették ki együttesünket. A gólt az a Koksarov vágta be, aki előtte már kilencszer betalált, szinte csak rá kellett volna vigyázni. Az emlék még annyira friss és kínos, hogy kár is bővebben felidézni.
Azt viszont rögzíthetjük: három évtizeden belül négyszer fordult elő, hogy Magyarország a sorsdöntő mérkőzés utolsó (vagy utolsó utáni) másodpercében kapott góllal maradt ki a legjobb nyolc közül. A maga nemében ez is világrekord, de rajtunk kívül senki sem jegyzi. Sajnos vagy szerencsére.
Női válogatottunk is képes felmutatni hasonló mesterhármast. A legkeservesebb vereséget a 2003-as zágrábi vb döntőjében szenvedte el a csapat, amikor az eredményhirdetésre készülődő rendezők már letették a legmagasabb árboc lábához a piros-fehér-zöld zászlót. Sokat nem kockáztattak, nyolc perccel a finálé vége előtt hét góllal vezettünk. Ám a franciák időn túli hétméteresből egyenlítettek, majd megnyerték a hoszszabbítást, mert nem akadt emberünk, aki a félpályánál, esetleg 10-12 méterre a kaputól szabálytalankodott volna. Csak a legrosszabb időben, a legrosszabb helyen. A modern, azaz kispályás kézilabdázás legnagyobb magyar sikere úszott el egy ezen a szinten érthetetlen kihagyáson.
Kisebb tétért, de nagyobb lehetetlenség is megesett a 2002-es dániai Eb-n, amikor a középdöntőben időn túli szabaddobással kaptunk ki 24:23-ra a norvégoktól. Reménytelen pozícióból, a félpályáról próbálkozhattak, csak becsületből, tessék-lássék módra lőttek kapura, de mivel senki nem blokkolt, és a földkerekség egyik legjobb kapusa, Pálinger Katalin is mellényúlt a labdának, az mindenki általános döbbenetére bevánszorgott a hálóba. A fiatalabbak ezt a gólt is a példátlan jelzővel illették, ugyancsak tévesen. Hiszen nem egészen tíz évvel korábban, az 1993-as norvégiai vb-n a lengyelek szereztek – szintén időn túli szabaddobásból – az oldalvonal mellől egyenlítő gólt ellenünk.
Egyszer azért az is előfordult, hogy végre nem elszenvedtük, hanem mi adtuk a kegyelemdöfést. Kivétel, amely erősíti a szabályt. Az 1992-es litvániai B világbajnokság csoportmérkőzésén a svédek ellen Varga Márta az utolsó másodpercben eleresztett, iszonyatos átlövéssel mentette meg a döntetlent és a továbbjutást. Ha az a gól nincs, nincs 1993-ban A vb, nincs 1994-ben Eb, nem rendezhetjük meg az 1995-ös világbajnokságot, nem jutunk ki az 1996-os olimpiára, egyáltalán, nincs magyar kézilabda-reneszánsz. De volt, Varga Mártának köszönhetően. Bár a gól háttere mindent elmond görcseinkről és görcsoldóinkról. A meccs hőse ugyanis elképedve nézett az őt feldobálókra, és azt üvöltötte: „Micsoda, elég volt a döntetlen, ezzel is továbbjutottunk?! Ha ezt tudom, soha nem merek onnan lőni.”
Anekdotának jó, valóságnak riasztó. Mert azt mutatja, amit a teljes fenti múltidézés: a magyar sportolót általában bénítja a téthelyzet, a sorsfordító pillanat, még ha egyébként parádés megoldásokra is képes. Versenyzőink jobbára azt verik meg, akinél előzetesen is jobbnak érzik magukat, de azt rendszerint nagyon. Ha viszont hiányzik e mentális fölény, az ebből fakadó bizonytalanság a lehető legrosszabbkor tör felszínre. Ilyenkor a klasszis is képes elképzelhetetlenül súlyos bakira, és ha más sportágból is, de tökéletesen ide illik Faragó Tamás axiómája: a legnagyobb hiba az elméleti hiba. Így születik az egygólos vereség.
Az egymástól látszólag független, fatálisnak hitt véletlenek lassan összeállnak törvényszerűséggé. Remény persze van. Hisz mint a többi, ez a törvény is áthágható, megszeghető.
görögország
Új szintre léphet a migráció elleni küzdelem Görögországban
