Az utolsó pásztói kommendátor apát ajándéka

A szécsényi kolostor könyvtárában – a kommunizmus évtizedeit leszámítva – csaknem háromszáz éve őriznek egy szolid, fatáblás, vaknyomásos kis kötetet, amely teljesen épen maradt meg napjainkra, még kapcsai is az első könyvkötő alapos munkáját dicsérik. Nem ritkasága vagy régisége okán értékes könyv ez, hiszen valószínűleg legalább tucatnyi példány lehet az országban a kölni Widenfelt könyvkiadó örököseinek e munkájából, hanem néhány rövid bejegyzése miatt, amely a térség török hódoltság végi történetébe kalauzolja az olvasót.
Több mint százéves küzdelmébe került a pásztói ciszterciek érdekeit képviselőknek, amíg sikerült visszaszerezniük a különböző jogcímen bitorlóktól az ősi földeket és egyéb ingatlanokat a XVII. század végére. Az apátság legkésőbb Hatvan 1544-es eleste után elnéptelenedett, s nem csupán a szerzetesek távoztak: aki csak tudott, elmenekült a városból, hiszen fennállt a veszélye a török megszállásnak. 1551-ben a visszavonuló királyi csapatok gyújtották fel Pásztó várát és részben magát a várost is, s ezzel teljesen védtelenné tették a még többé-kevésbé ép maradékot a támadások ellen. A ciszterciek elhagyott épületei is leégtek, majd százötven éven keresztül pusztultak az időjárás viszontagságai, valamint a helyi építkezések kőszerző akciói következtében. A tulajdonjogilag látszólag zavaros helyzetben az apátság földjeire a város földesurai és örököseik tették rá a kezüket, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy minél több ingatlant birtokoljanak el az eredeti tulajdonostól. Ténylegesen persze se a földesurak, se az egri püspökök – akik olykor szintén igényt tartottak a ciszterciek javadalmaira – a közelébe se mentek Pásztónak, egyelőre csupán a bevételekre lett volna szükségük. Ez persze csak vágyálom maradt, a környéken való utazgatás meglehetősen kockázatos mulatság volt, hiszen a tehetősebb embereket nagy előszeretettel ejtették túszul a törökök, hogy utána csak busás váltságdíj ellenében bocsássák őket szabadon.
A Habsburg uralkodók a ciszterciek védelmére kommendátor apátokat neveztek ki Pásztóra, vagyis egyházmegyés papokat, akik, bár nem voltak szerzetesek, rendelkezhettek az apátsági javakkal. Így sikerült biztosítani a jogfolytonosságot, ha már a pásztói ciszterciek Heiligenkreuzban kerestek menedéket. Persze ezek az apátok csak elméletileg rendelkeztek bármi fölött is: például a II. Mátyás által pásztói kommendátor apátnak kinevezett Sembery István trencséni főesperes a jelek szerint még a kinevezése után tizenkét évvel sem tudott eljutni birtokaira, hiába igyekezett a környező várak kapitányainak segítségét kérni. Jövedelem tehát nem származott a megtisztelő címből, de azért némi haszon még így is kerekedhetett az efféle kinevezésből. Fejérpataky Mátyás nyitrai kanonok például apáti címének jogán vett részt a pozsonyi országgyűlésen 1655-ben. Ez is valami.
Kada István nyitrai kanonok kommendátor apáti kinevezése hozta meg az áttörést a javak megszerzése terén 1664-ben. Kada elődeinél jobban ismerte a helyi viszonyokat, hiszen pásztói születésű volt, és nem volt szívbajos érdekei érvényesítésekor. Kinevezése után egyszer csak megjelent Pásztón, elkergette házából az egri püspök által kinevezett plébánost, Jelkóczi Jánost, beköltözött a házába, és amit csak lehetett, elfoglalt az apátsági javakból. A plébános elkergetéséhez persze semmiféle joga nem volt, hiszen a plébánia és az apátság két külön intézmény, viszont Kadának nagy szüksége volt a jövedelmekre. Birtokba vette az apátsági malmokat és a használható földek egy részét is. Erre aztán csinos kis háborúskodás kezdődött: az egri püspök nyomatékos válasz gyanánt elvitette Kada gabonáját a malomból, és elkergettette a molnárt meg a segédjét. A város vezetői is tiltakoztak a váratlan és energikus fellépés ellen, és az apátsági rétekre hajtatták ki a közösség marháit. Több se kellett a kommendátor apátnak: elhajtatta rétjéről a marhákat. Végül perre mentek, és egyik fél sem finomkodott az ügy befolyásolása érdekében: Kada bebörtönzéssel fenyegette meg jobbágyait, ha nem vallják azt, a cisztercieké a szóban forgó birtok, ellenfelei viszont fejvesztéssel fenyegették meg a tanúskodásra rendelteket. Végül a mai szemmel nézve meglehetősen erőszakos, valójában rátermett kommendátor némi sikert könyvelhetett el.
Ilyen körülmények között szerezte meg a kommendátor apátságot Zolnay András plébános. Már évek óta jó kapcsolatban állt Kadával, akit 1685-ben erdélyi püspökké neveztek ki, s így személyesen már nem tudott részt venni a szenvedélyes pásztói csatározásokban. Mivel maga nem tudott eljárni, Zolnayt bízta meg a jövedelmek behajtásával. Olykor nagy bátorságot követelő feladatra utasította a plébánost: 1686 után, amikor Báthory Gábor – nem a fejedelem – elfoglalta a ciszterciek malmát, azt parancsolta, azonnal törje fel a lakatot, adja el a gabonát, az árát pedig küldje el neki. Kada annyira elégedett volt Zolnay szolgálataival, hogy amikor lemondott apáti címéről, elintézte, hogy az egykori pásztói plébános legyen az utóda.
Így lett az utolsó kommendátor apát Zolnay András, akinek kevéssel talán már könnyebb dolga volt, mint elődjének. Igaz, az ország gazdasági helyzete még rosszabbra fordult, mint amilyen a török idők alatt volt, hiszen a felszabadító seregek mindent elraboltak, és a földbirtokosok ciszterci földekre vonatkozó igényei sem csökkentek, de Zolnay előtt legalább már kitaposott út állt.