Elhallgatásaink

A következő anekdota közszájon forog, vicc formájában is él. Most Jókai Mór lejegyzésében adom közre:
– Hát mi újság otthon, János? – kérdi a faluról megérkező kocsist a városon lakó úrfi.
– Nem sok újság van otthon, nagyságos ifjú uram egyéb, mint hogy a Bodri megdöglött.
– A Bodri? Az a szép nagy kutya? Ejnye, de kár érte, hát mi baja volt?
– Biz’ az nagyon sokat evett abbul a négy lóbul.
– Micsoda, hát a négy lovunk is megdöglött?
– Meg ám, szegény párák, nagyon meghajtották őket a vízhordással.
– Miféle vízhordással?
– Mikor a kastély égett.
– Mit beszélsz? Hát a kastélyunk leégett?
– Porrá biz’ az, felgyújtották a fáklyákkal.
– Miféle fáklyákkal?
– Hát, amikor a nagyságos asszonyt temették.
– Az anyámat eltemették?
– El biz’ azt, az Isten nyugtassa meg, hirtelen megholt, megütötte a guta, mikor meghallotta, hogy a nagyságos kisasszony a klavírmesterrel megszökött (Jókai Mór: Az önkényuralom adomái).
Nos, ez a kis anekdota jól illusztrálja mostani mondandómat: az információ adagolását. János, a kocsis az úrfi kérdésére, hogy „mi újság otthon”, a legjelentéktelenebb dolgot mondja: a Bodri megdöglött. Pontosabban ez nem föltétlenül a leglényegtelenebb dolog, csak a többi, később adagolt információ ismeretében lesz azzá. A „Mi újság?” kérdésre általában semmiségekkel felelünk: „Semmi különös…” János, a kocsis tartja is magát ehhez a magyar nyelvhasználatban szokásos elváráshoz. Azután fokozatosan derül ki, hogy Bodri elpusztulása bizony semmiség ahhoz képest, ami történt: a kisasszony megszökése, a nagyságos asszony hirtelen halála, temetése, a kastély leégése…
Miért adagolja János ilyen apró lépésekben, kiskanállal az információt? Tapintatból. A nyelvészetben eufemizmusnak, enyhítésnek nevezzük ezt az eljárást. A tapintat fontos emberi tulajdonság, arra való, hogy a másikat kíméljük. Nem mondunk el mindent, amit tudunk. Vagyis hallgatunk, elhallgatunk. Amit viszont elmondunk, azt enyhítjük, illetve ha nagyon el kell mondani, akkor adagoljuk. Már a kisgyerek is tudja ezt, amikor rossz fát tesz a tűzre, akkor ezt mondja otthon: „Anyu, van egy kis baj…”
A beszélő és a hallgató közti viszonyt a társalgás alapvető szabályai vezérlik, a társalgást az együttműködési elv irányítja. Az együttműködés egyik jelensége az információ mennyisége és adagolása, amelyet Grice, a pragmatika szakembere „a mennyiség maximájának” nevez. A mennyiség maximája (tömören megfogalmazott szabálya): csak annyit mondj, amennyi a társalgáshoz szükséges! Ettől el lehet térni „lefelé” azzal, hogy kevesebbet mondok, és „fölfelé” azzal, hogy többet mondok. János kocsis lefelé tér el akkor, amikor kevesebbet mond, szinte „harapófogóval kell kihúzni belőle a szót”. (Lám a magyar szólás mennyire pontosan fejezi ki azt, amit a pragmatika olyan bonyolultan!)
Miért teszi? A már említett tapintatból talán, de más oka is lehet. Talán éppen: a szemérem. A magyar parasztról azt tartják, hogy nem fecseg. Ez egy etikai töltésű társalgási szabály. János kocsis számára elképzelhetetlen a szenzációkeltés, a szenzáció kikiabálása, általában a híresztelés, a fontoskodás. Inkább mond valami lényegtelent, azután pedig vagy rájön az úrfi a többire, vagy nem. Kiskanállal adagolja az információt.
A modern médiában az információt nagykanállal adagolják: leégett, beomlott, megszökött, megölték… Ez igen hatásos módszer, fölkelti a figyelmet. De megvan a hátulütője: a sok szenzáció, a sok felkiáltójeles közlés előbb-utóbb kioltja az érdeklődést. Még nagyobb szenzáció kell. Ha nincs, akkor inkább kitalálnak egyet. Így keletkezik a kacsa. A kacsa olyan többletinformáció, amely egyszerűen nem igaz. Félrevezetés. Hazugság. Semmiből alkotott hír. „X. Y. (az ötven magyar médiaszemélyiség egyike) majdnem elesett az utcán…” Ez az együttműködés mennyiségi maximájának a megsértése, hiszen információnak, eseménynek, hírnek tünteti föl azt, ami nem az, sőt esetleg egy másik maximát, a minőségről szólót is megsért azzal, ha nem mond igazat. Az információ adagolása, eltitkolása vagy éppen kitalálása a mindennapi és a médiamanipuláció egyik leggyakoribb módszere. Érdemes elgondolkodni a következő kedves, régi magyar anekdotán, amely jól rávilágít a magyar paraszt társalgási etikájára:
Lakodalomba megy az öreg paraszt. Az állomáson azt mondja a pénztárosnak:
– Kérek egy jegyet!
– Hová?
– Ide a markomba!
– Jó, jó, de hát hová megy?
– A lakodalomba!
– És hol lesz a lakodalom?
– Ha jó idő van kint, ha rossz, akkor bent, kérem alássan!