Ellentmondások fogságában

Alkotmányunk jó, s változatlanságért kiált, csak népünk nem érett még az alkotmányos értékek megbecsülésére és kikényszerítésére – halljuk úton-útfélen jogászainktól, akik a maguk idején még láthatatlan változatában formálták. Miről is beszélnek ők, és miről a jogtudomány több évezredes tapasztalata? Mindenekelőtt arról, hogy az a jog nálunk, amit kellő formába foglaltak a kimondására hivatottak. Vagyis ha bárki felelős érte, egyszersmind mindenkori eredménye szerint felelős, hiszen társadalmi bajainkban védelmül csakis ez szolgálhat. Ráadásul objektív e felelősség, mert szerzőinek egykori jó szándéka nem kárpótolhat esetleges silányságáért.
És az Isten áldotta nép, melynek állítólagos éretlenségét így felemlegetik? Nos, nem alapozhat meg semmiféle mentséget. Joghallgatóink az első pillanattól kezdve azt tanulják, hogy nem eszményi lényeket, hanem esendő embereket szolgál a jog, egy érdekeiben tagolt s magatartásformáiban változatos társadalomét. Ezért kell mindenre választ adnia, ami valóságos történésként egyáltalán előfordulhat. Sőt, jogtudományunk s mindennapi értelmünk egyaránt azt sugallja, hogy miután úgy jog a jog, ahogyan kibocsátották, a jogalkotó szándékát attól sem szabad elvitatnunk, amit éppen hiányolunk benne. Magát nyilvánítja hát visszamenően is komolytalanná az, aki négy évtizedes diktatúra pusztítása után egy szabad választással hatalomra kerülő kormány tagjaként ma az egykori haszonélvezőktől remélt szerénység és önkéntes visszavonulás merő várakozásának megcsalatásával mentegeti kormánya immár jóvátehetetlen nem tevését.
Miután a jog minden címzettje számára egyforma játéklehetőséget biztosít, csodálkozhatunk-e, ha bárki él is ezzel? Rossz néven vehetjük-e tőle azt, aminek megadásánál magunk szorgoskodtunk? Nem azt tanultuk-e gyermekségünkben, hogy a villám villámként, a tél télként, a sakál sakálként viselkedik, mivel ilyennek teremtetett, vagy ilyenné fejlődött? Nem azt merítjük-e a Távol-Kelet bölcsességéből, hogy világunk azért jó, mert minden olyan, amilyen, ám éppen ezért nem szűnő gonddal kell öveznünk? Justinianustól Napóleonig s azóta is minden valamirevaló törvényadótól tudjuk, hogy benne fogant eszmék szerinti társadalmat teremt az, aki létrehozza abban elfogadandó játékszabályait. Miért látszik hát meglepettnek bárki is a játékosok láttán, midőn az ő szabályait játsszák? Márpedig ha valóságos történésekben bármiféle egyéni vagy csoportjátékot rosszallok, egykori rendezőként legfeljebb csupán saját szabályt szabó alkalmatlanságomra haragudhatok. A jog nevében még csak meg sem nevezhetem felháborodásom alanyait, hiszen „mi” és „ők” szétválasztására legfeljebb a szabálykövetők és szabályszegők tekintetében lennék jogosult.
Tovább boncolgatva a jog szellemét egy éppen napjainkban megfogalmazott dilemmában:
amennyiben úgy ítélné meg az államfő, hogy a kormányzó párt csalás útján nyert választást, úgy – amint erre egy publicisztikában nemrégiben felhívták – kötelességei alkotmányi meghatározására támaszkodva a parlamentet bízvást akár fel is oszlathatja s új választást írhat ki; hiszen jogilag problémásnak bárki egy ilyen lépést kizárólag ennek hatósági megállapítására hivatott eljárás eredményeként minősíthetne, márpedig parlamenti erőviszonyaink közepette aligha alakulna erre fórum. Nos, bármennyire meghökkentőnek tetszik is egy ilyen következtetés, a szerző voltaképpen modern formális jogunk lényegét tolmácsolta, amit jogi gondolkodásunk alapjaként tanítunk mindenütt. Eszerint köznapi vélekedésünktől eltérően semmiféle jogi minőség („jogom van” vagy „jogot sértettem”) nem önmagában áll fenn, hanem azáltal és úgy, hogy adott módon egy erre jogosított szerv erre rendszeresített eljárás eredményeként megállapítja. Függetlenül attól, hogy egy efféle hallgatólagos s ezért gyenge felhatalmazottság birtokában a köztársasági elnöknek bőven lehetett oka arra, hogy ódzkodjék egy kockázatosnak tartott lépéstől, kifejezett hatásköri rendelkezés hiányára hivatkozó elhárítása mégsem kellő meggyőző erejű – legalábbis önnön jogvédő múltjához képest következetlen, amikor is a szocialista gyakorlattal szembefordulva, formális engedélyezés híján még nem tiltásra, hanem adott körben nyitva álló cselekvési szabadságra következtetett.
Ehelyett most egy párt, általa kormányalakításra megbízott miniszterelnök, valamint kormánya felelősségéről értekezik azon morális válságért, amelyet az országban a miniszterelnöknek zárt pártkörben elmondott, kiszivárogtatással mégis nyilvánosságra került önbevallása nyomán kialakultnak mond. Mi rejlik egy ilyen állásfoglalás logikája mögött? Függetlenül attól, hogy személyes benyomásáról miként vélekedünk, érdemes mégis a következetesség és kompetencia szemszögéből közelebbről megvizsgálnunk.
Hiszen morális válságot állítva pusztán leplezi azt, hogy alkotmánybírósági elnökként általa bábáskodott s államfőként általa változásra nem szorulóan problémátlannak kikiáltott alkotmányunknak nincs erről mint az alkotmány szellemét állítólag felsértő vagy kijátszó magatartásról szava, és még kevésbé ezt tiltó vagy szankcionáló rendelkezése. Márpedig ha egy ilyen alkotmányiság talaján az államfőnek (vagy bárki másnak) semmiféle eljárási vagy szankcionálási lehetősége nincs, akkor kérdésessé válik, hogy egyáltalán jogellenesnek tekinthetjük-e azt, ami és ahogyan történt. Azon jeles jogászunktól adott bölcs válasz pedig, miszerint rendes választáskor kellett volna, vagy kellene majd Isten adta népünknek körültekintőbbnek lennie, aligha megnyugtatóbb, mintha egy olyan jogrendet védene, amelyben ha megtámadnak, legfeljebb öngyilkosságba menekülhetek, hiszen jogilag védetten más út nem áll rendelkezésemre. Ez viszont nem tiltott, így hát jogrendünk egyébkénti tökéletességében bízvást megnyugodhatom.
És a köztársasági elnökben lakozó jogász szólhat-e morális válságról? Aligha, legalábbis valamelyes ellentmondás vállalása nélkül. Hiszen hatályos alkotmányunk felhatalmazatlan, ám látható továbbírásakor éppen az általa elnökölt Alkotmánybíróság iktatta ki az országban hivatalossá tett joguralmi felfogásának kizárólag formális jogbiztonságra történő visszavezetésével bármiféle igazságossági, erkölcsi, végső soron józan mindennapi belátáson nyugvó megfontolás lehetőségét a konfliktus esetén védhető értékek köréből. Ezzel pedig a jog erkölcstől mentesítésének olyan beláthatatlan áradatát zúdította a közre, hogy egyik alkotmányjogi műhelyünk immár egyenesen a Tocsik-ügyként ismert, az „erkölcstelen, de…” társadalombomlasztó felelőtlenségét a fenyegethetetlenség sikertrónjára ültető pénzmozgásban elítélést kimondó bírói döntés jogalapjának az alkotmányosságát vonhatta kétségbe. Márpedig ha alkotmánybíróságunk felfogása védhető, úgy következtetését is helytállóan vonta le. Eszerint ha a jogbiztonság a gyakorlati jogi megítélés biztonságát jelenti, úgy az erkölcstelen megállapodás semmissége törvényi kötelmének bírói alkalmazásakor olyasmit nyilvánítanak erkölcstelenné, amit csupán utólag, kimondásával ítél ilyenné a bíróság. Következésképpen – folytatta – akkor lehetne csupán alkotmányos egy ilyen rendelkezés, ha előzetesen s törvényi tüzetességgel határoznák meg, mi is számít erkölcstelennek. Vagyis az erkölcsre mint bármiféle, a jognál fundamentálisabb értékelköteleződésre történő hivatkozást száműznünk kellene a jogból.
Mindent összefoglalva, alkotmányos rendünket alkotmánybíráskodásukkal felhatalmazatlanul továbbépítő alapító atyáink megnyilatkozásaiból nem olvashat ki a logika mást, mint hogy ezt kimondó rendelkezés s szankció híján egy akár csalással megnyert választás sem minősülhet önmagában jogellenesnek, erkölcsi megítélése pedig jogilag irreleváns, hiszen csakis magánvélemény lehet. Ha tehát példánk szerint az államfő szól az ország erkölcsi válságba sodortatásáról anélkül, hogy ezt jogi (azaz jogkövetés vagy jogsértés esetének fennforgását hatóságilag erre rendelt eljárás körében hivatalosan megállapító) hatállyal tenné, úgy aligha tekinthetjük megnyilatkozását másnak, mint olyan fellépésnek, amely legfeljebb erkölcsi kisugárzással rendelkezhet.
Országunk jelen állapotában végül is olybá tetszik mindez, mintha egész politikai osztályunk állított volna csapdát önmagának. Mindmáig kiállt egy ilyen alkotmány mellett; s némi alkalmi prüszköléstől eltekintve kiállott egy ilyen továbbalkotmányozó alkotmánybírósági aktivizmus mellett. Egyes részeiben, pártjaiban s csoportjaiban – jog- és politikatudományunk túlnyomó zömének inkább osztatlan üdvrivalgásától, semmint kételyeitől kísérten – mindig csak állítólag másodrangú ügyek tekintetében tett időleg előnyösnek tetsző, csekély engedményeket; ám önmaga létének, túlélésének s majdnem végtelen szabadságának igézetében azt nem vette csupán észre, hogy e külön érdekű kreativitások valamiképpen mindig egyetlen irányba mutatnak, hiszen még éppen fennálló korlátok további lebontásába torkollanak.
A modern formális jog tanának legnagyobb hatású megalkotója, a XX. század korszakos gondolkodója, Hans Kelsen valaha még maga épített védfalakat a köré, nehogy egyébként liberális demokratikus alapfelfogása s ennek jogtani kibontása alapértékeket veszélyeztethessen, ember és közössége oltalmának sérüléséhez vezetve. Úgy tetszik hát, mai utódai már kevésbé kényesek, mert elvi alapon lettek – bármi legyen is paradoxonok önfogságába zártságuknak mindannyiunktól megfizetendő ára – elvesebbek.

A szerző jogászprofesszor, egyetemi tanár