Nem bírom elviselni az embereket, ezért lakom itt. Ne haragudjon rám emiatt – mondja Tuzsa Jancsi a kilencedik kerületi Epreserdőben. Mindenki így említi – maga is így mutatkozik be –, keresztnevén becézve. Tuzsa Jancsi az ágyán fekszik, halkan és szaggatottan mesél. Sorsa klasszikus hajléktalansors, amelyben csupán a helyszínek teszik színessé az önpusztítás fokozatait. Az idős férfi a Hortobágy mellett született. Elmondása szerint kegyetlen gyerekkora volt, verésekkel teli. Kamaszkorából is jóformán csak a verekedésekre emlékszik. Negyvenegy éve jött fel Budapestre, megházasodott, elvált, munkásszállásra került, na meg az ital közelébe. Huszonnyolc évet lehúzott az egyik finommechanikai gyárban, a rendszerváltás óta kallódik. Egy ideig a kilencedik kerületi házgyárnál húzta meg magát, hét éve az erdőben.
Takaros kunyhó az övé, hat négyzetméteres. Az ágyon paplan, párna huzat nélkül, az egyik sarokban fehér zománcos lavór szappannal. Törülköző nincs. A helyiség közepén kályha. Kell is, Tuzsa Jancsi vékony ember, fázós, igaz, a macskái melegítik. Az állatok szeretik az öreget. Meg Marika, aki sátrat is vett egy nagy sportáruházban ötezerért a barátoknak, akik néha erre vetődnek. A sátor most üres.
– Ki ez a Marika? – kérdem tőle.
– Marika itt lakik a Wekerlén. Férje is van, meg gyerekei, olyan nő, mint maga. Segített megcsinálni a „házamat”. Hej, ha tudná, mennyien meg akarták venni – sóhajt Tuzsa Jancsi. De nem adja. Ez az övé.
Már nem sokáig. Éliás Éva, a kilencedik kerületi Új Út Szociális Egyesület vezetője azt mondja, Tuzsa Jancsi hamarosan a Máltai Szeretetszolgálat szociális otthonába kerül.
– Nehéz menet volt – emlékezik Éliás Éva. – Amikor megismerkedtünk vele, nem voltak iratai sem, nemhogy nyugdíja. Szó szerint kézen fogtuk, és elmentünk vele a hivatalokba.
Először a születési anyakönyvi kivonatát szerezték meg, majd a személyi igazolványt, a tajkártyát, végül a nyugdíjat.
Így megy ez másoknál is.
– A hajléktalanok többsége önmaga érdekeit semmibe veszi. A dühöt, amelyet embertársaik iránt éreznek, nem tudják kifejezni, inkább önmaguk ellen fordítják – véli Polgár Ágnes, Éliás Éva munkatársa.
A hajléktalanság messze több, mint hajlék nélküli állapot. Lelkiállapot, vallja Lomniczi Gergely is, a Pilisi Parkerdő Zrt. szóvivője. Lomniczi Gergely fiatal ember, a fákat és az erdőt szereti, ezért is lett erdész. De az erdőből embereket kilakoltatni – abszurd…
– Ez a legnehezebb a munkánkban. Soha sem fogadnak szívesen, még ha engedelmeskednek is. Két hetet kapnak az elköltözésre, addig összeszedhetik azt, amire szükségük van. Ha nem mennek el, kénytelenek vagyunk rendőrt hívni. Egyszerűen muszáj – magyarázza.
Lomniczi Gergely a 2005-ös hajléktalanszámláláskor kóstolt bele a szociális munkába. Február volt, mínusz tizenhét fok, a Széchenyi-hegyen félméteres hó. Nyolcan a rendkívüli hidegben sem mentek be a hajléktalanszállóra. Négy férfi és négy nő. Párok. Másutt is találtak embereket, összesen kétszázat, a legtöbben párban voltak. Nyáron nagyjából ezren vannak, akik az erdőben élnek.
– Ekkor döbbentünk rá a szociális háló egyik nagy hiányosságára. Arra, hogy a pároknak nincs hely, nem fogadják be őket sehol. Csak külön a férfiakat, külön a nőket. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy tízmilliós ország ne tudná néhány ezer ember sorsát megoldani! – fakad ki Lomniczi Gergely.
Háromezer embert számoltak össze két éve Budapest közterületein, az erdőket is beleértve. Ez volt az utolsó hajléktalanszámlálás ez idáig. A szállókon háromezer-ötszáz ember élt az idén februárban, legtöbbször férfiak és nők elkülönítve.
– A pároknak kevés lehetőségük van az intim együttlétre – véli Kártyás Irén, a Menhely Alapítvány igazgatója. Bár mehetnek a Táblás utcába, és léteznek folyamatosan futó lakhatási programok, amelyek keretében munkásszállásokon szobákat bérelnek a szociális intézetek a klienseik részére, mindez nagyon kevés. A legtöbb koedukált szálló, mint a Fűtött Utca vagy a szociális csomópont a Nyugatinál, egy hatalmas térből áll.
Kopp Mária – aki a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének az alapító igazgatója – vizsgálata szerint azok az emberek élnek tovább, akiknek párkapcsolatuk van. Fontos tehát a társ, bár legalább ilyen lényeges a helyszín is. Jelen esetben a természet.
A Pilisi Parkerdő Zrt. állami tulajdonban lévő erdőt kezel, összesen 65 ezer hektárt. Ebből négyezer hektár van Budapest közigazgatási területén belül, főképp parkerdők sok őshonos fajjal, amelyek természetvédelmi kategóriába tartoznak. Itt elsősorban nem a gazdasági haszon a cél, hanem hogy kikapcsolódási lehetőséget teremtsenek a lakosság számára. De ez most nem működik. A szétdobált szemét, a szennyes holmik riasztók. A kirándulók közül sokan félnek is a hajléktalanoktól, tartanak a fertőzésveszélytől.
– A törvény szerint is meg kell őriznünk az erdőterületet. Sátorozni lehet ugyan, de csak egy napig – mondja Lomniczi.
Az erdőtörvényből világosan kiderül, hogy néhány kivételtől eltekintve (védett és magánterületen) az erdőkben „üdülés céljából bárki tartózkodhat”, és azt „az erdőgazdálkodó tűrni köteles”. Igaz, ez a szabadság csak 24 órára érvényes, egy napnál hosszabb egy helyben tartózkodásra már engedélyt kell kérni. A vadkempingezés tehát nem jelenthet többnapos letáborozást, csak folyamatosan vándorló, mindig új és új helyeken való letelepedést.
Tuzsa Jancsi hét éve él az erdőben. Egy másik pár négy évig lakott itt. Még decemberben mentek ki hozzájuk a szociális munkások megbeszélni, hogyan tovább. Rá egy hónapra az asszony meghalt. A férfi, N. Tamás korábban egy balesetben megsérült, nem ment el a soros felülvizsgálatra, ezért elesett a rokkantnyugdíjtól. Őt is kézen fogták a szociális munkások. Az iratait beszerezték, de a bizottság elé már nem tudták elcipelni a férfit. N. Tamás végül úgy döntött, visszamegy Lajosmizsére, ahol régen lakott a társával. Egy vállalkozóhoz szegődött, aki kosztot, kvártélyt és még némi pénzt is ad munka fejében. Igaz, a kvártélyt az Új Út Szociális Egyesület fizeti. Ez is annak a programnak a része, amelynek keretében Tuzsa Jancsi a Máltai Szeretetszolgálat otthonába költözik, és amelyre most harmincegymillió forintot kaptak a szociális szervezetek. A pénz nem uniós, hanem a Szociális és Munkaügyi Minisztériumtól származik, a pályázatot a Hajléktalanokért Közalapítvány írta ki. Az erdészet hozzáadott 12 milliót – saját forrásból. Az erdő közfunkciókat lát el, gondozója, az erdészet közpénzekből azonban nem részesül.
Százöt erdőlakó hajléktalan – a stabil erdőlakók felének – sorsa oldódik meg egy időre a mostani pénzből. Hogy kinek mennyi időre, az attól függ, milyen drága megoldást találtak a számára. Ami jó, hogy mind a százöt főt személyre szabottan helyezik el. Kinek albérletet, kinek lakókocsit szereztek, másoknak a szociális otthon a megoldás.
A kilencedik kerületben tizenhárman költöznek vissza a társadalomba – egy időre.
Az a fiatal férfi testvérpár, aki saját maga keresett albérletet, csupán egy hónapig élvezhette a normálisnak mondott életet. Főbérlőjük lánya kétségbeesetten rohant be az Új Út Szociális Egyesület Gubacsi úti irodájába, hogy édesapját a fiúk baltával kergették az este. Részegek voltak. Mindkét felet beidézték, ám a háztulajdonosok mereven elzárkóztak a további együttéléstől.
A kilátástalanság következménye a szenvedélybetegség, az önpusztítás, véli Polgár Ágnes. A kilencedik kerületben a tizenhárom főből egy nem iszik.
N. Tamás kunyhója különben „kétszoba-hallos” volt. Amikor elköltözött Lajosmizsére, három nap múlva egy másik pár vette birtokba. Nekik már nem sokáig adatott meg a szinte komfortos állapot. Jöttek az erdészek, és lerombolták a kerítéssel és budival ellátott lakosztályt. Négy teherautónyi szemetet vittek el – eddig.
– Ha nem romboljuk le a hajléktalantanyát, szinte azonnal visszaköltöznek, vagy mások veszik birtokba. Szélmalomharc ez a javából – mondja Pádár András vezető erdész ásóval a kezében. Pádár, aki a legfiatalabb a Pilisi Parkerdő Zrt. erdészei között, két nagy erdőterületért felel Dél-Pesten. Itt szeretnek megtelepedni a hajléktalanok, mert jó a tömegközlekedés, és van vízvételi lehetőség. A budai hegyekben rosszabbak a feltételek, messze a víz. A fiatal erdész éppen N. Tamás hajléktalantanyáját romosítja munkatársaival.
– Még egy jó nagy adag szemét, és készen vagyunk – sóhajt. Egy köbméter elszállítása öt- és nyolcezer forint között mozog. Hogy pontosan mennyi, az attól függ, milyen természetű a hulladék. Itt minden van. Festékesdobozok, gumikerék, döglött patkány. És ami a legfájóbb, sok megperzselt, lecsonkolt fa.
– Olyan ez, mintha gyerekeket ölnének meg. Nálunk a csemeték a gyerekek – teszi hozzá Pádár.
A hajléktalan embereknek kisebb gondjuk is nagyobb, mint a természet védelme. Mások sem élnek környezettudatosan, hát még ők. A kis csemetét egy nagyobb késsel le lehet kaszabolni, könnyen el lehet törni, jól lehet vele tüzelni. Néha olyan jól, hogy lángra kap a nagyobb fa is. A tizenötödik kerületben, Újpalotán, a lakótelep mellett júliusban hatvan hektár erdő égett le. Nagy valószínűséggel hajléktalanok okozták a tüzet.
A tizennyolcadik kerületben, a darugyár melletti illegális szemétlerakó területén a meglepően tiszta ruhájú Bognár Ignác égeti le egy drótról a műanyag bevonatot. A rézért ezer forintot is kapni, míg a sima vas csupán hatvanat ér, tájékoztat. Bognár Ignác az Alacskai úti lakótelep mögötti zárványerdőben él, ő olyan erdőlakó, aki egyelőre nem költözik. Rá már nem jutott pénz.
Nemcsak a csemeték újratelepítése a feladata az erdőgazdaságnak, hanem a szemét elszállítása is. A hatóságok kötelezik erre. Ugyanezek a hatóságok azonban megakadályozni már nem tudják, hogy szemetet helyezzenek el az erdő területén, vagy hajléktalantanyák épüljenek ugyanott. A Széchenyi-hegyen az a nyolc ember százötven köbméter hulladékot termelt. Elszállítása és elhelyezése egymillió forintba került.
A hulladékgazdálkodási törvény úgy szól, hogy ha a hulladék tulajdonosának kiléte nem állapítható meg, a terület tulajdonosa vagy kezelője köteles elszállítani azt.
– Ha például egy vállalkozó lakásfelújítást végez, és megbízójának kiszámlázza a sitt lerakásának díját, de azt az erdőszélre borítja, ez az ő nyeresége lesz. A mi kötelességünk viszont a hulladékot összegyűjteni, elszállítani, és a lerakóban elhelyezni – magyarázza Lomniczi.
Elég, ha csak a legutóbb reflektorfénybe került csömöri esetre gondolunk, amely jól példázza a terület tulajdonosának (az önkormányzatnak) a tehetetlenségét a környezetkárosítással szemben. A lakosság szerint hónapok óta hordták a teherautók az építési törmeléket a Budapesttel szomszédos Csömör határába. A terület tulajdonosa a „kivett anyagnyerő gödör” besorolású telek egy részének feltöltésére kapott hatósági engedélyt. A szóban forgó engedélyben az „inert anyag” megnevezés szerepelt. Inert anyagnak viszont csak a talaj, az agyag, a kőzet, a kavics és a meddő számít. Félreértésre legfeljebb az adhatott okot, hogy ez utóbbi hulladékfajtát inert hulladéknak is nevezik, bár a hulladékkezeléssel foglalkozó szakemberek pontosan tudják a különbséget. A művelet tehát véletlenül sem azonos a veszélyes hulladékot is tartalmazó építési-bontási törmelék lerakásával. Csömörön tehát illegális hulladékelhelyezés történt. A csömöri önkormányzat a hatósági feladatokat ellátó földhivatalhoz és a környezetvédelmi felügyelőséghez fordult, az esetet a nyilvánosság elé táró Illés Zoltán pedig ügyészségi feljelentést tett.
Még ha a természet védtelenebbnek látszik is, a hajléktalanok szintén segítségre szorulnak. A kettő összefügg, hogy mi a hasonlóság, érdemes elgondolkodnunk.
Új szintre léphet a migráció elleni küzdelem Görögországban
