Európa (gonosz) szíve

Ludwig Emil
2007. 10. 17. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egyetlen magyart sem lakoltattak ki vagy telepítettek át Magyarországra csak azért, mert magyar volt – jelentette ki a hét végén a Fico-kormány kulturális minisztere. Ennél szebb, ünnepélyesebb évfordulós emlékszavakat nehéz lett volna találni abból az alkalomból, hogy pontosan hatvan éve kezdődött meg a felvidéki magyarok tömeges kiűzése a szülőföldjükről, vagy deportálásuk csehországi kényszermunkára. Politikai elemzők szerint a pár hét óta pozsonyi hivatalos körökben megnyilvánuló éles magyarellenesség hátterében a kormányzó szocialista–nacionalista koalíció válsága keresendő, egyrészt az uniós tagállam Szlovákia számonkérése Brüsszelben a szalonképtelen Slota és pártja beemelése miatt a végrehajtó hatalomba, másfelől az a közelmúltban kiderült turpisság, hogy északi szomszédaink az államháztartási mérlegjelentésükből kifelejtették közel egyszázaléknyi további hiány tételeit. Ez ismerős mifelénk is, kivált, amikor szintén baloldali kezekben vannak a gazdasági és pénzügyek: Gyurcsányék ugyanezzel a trükkel próbálkoztak közelebb kerülni a közös európai pénz bevezetésének időpontjához, de ugyanúgy lebuktak, mint most Ficóék. Lehetnek más belső problémái is a Pozsonynak, mint a tartósan túlértékelt nemzeti fizetőeszközük, a keleti országrész nyomasztó munkanélkülisége vagy a cigányság robbanással fenyegető szociális helyzete, de téved az a politológus, aki csak ezekből a jelekből próbálja megfejteni a szlovákok magyarellenességének titkát.
Az alig fele magyarországnyi területen élő ötmilliónyi szlovák hazája a Trianonban meghozott döntésig a Magyar Királyság földje volt. Részben vagy egészben húsz középkori eredetű vármegyénk, két tucat szabad királyi városunk és sok száz kisebb-nagyobb falvunk, városunk alkotta a történelmi Felső-Magyarországot. A török hódoltság pusztulásától is megmenekült, kulturális, gazdasági és természeti kincsekben gazdag Felvidék cserélt gazdát 1920-ban, olyan összefüggő földrajzi tájegységeket ítéltek az első Cseh-Szlovák Köztársaságnak, mint a Csallóköz, a Mátyusföld vagy a Felső-Bodrogköz, ahol a tömbben élő magyarság aránya elérte vagy meghaladta a 90 százalékot. A sors – és a pánszláv testvériség – fintora, hogy az új föderatív államban cseh tőkések és állami hivatalnokok vették kezelésbe a magyar javakat, s a szlovákok elnyomottabb helyzetben találták magukat, mint a magyar uralom alatt hitték. Jehlicska professzor leleplező röpirata a „Tíz cseh csapásról Szlovenszkóban” csak Bécsben jelenhetett meg az 1930-as években, a híres „csehszlovák demokrácia” dicsőségére, amint az 1968-as és azutáni prágai chartásokat sem izgatták a keleti tagállam emberi jogi problémái. A két korszak közé esett – az 1938. évi müncheni szerződés nyomán – Csehország német bekebelezése, majd az önálló klerikálfasiszta szlovák bábállam megszületése, amely pont addig volt a Német Birodalom szövetségese, mint a Szálasi vezette Magyarország: Pozsony régi főtere 1945. április 4-ig Hitler nevét viselte. Az egyetlen nemzetgyűlési képviselőt, gróf Esterházy Jánost, aki nemmel szavazott a szlovákiai zsidótörvényekre, a háború után életfogytiglani kényszermunkára ítélték, míg a szlovákok – a csehekkel együtt – automatikusan a győztesek oldalára kerültek a béketárgyalásokon. 1947-ben további négy (Pozsonnyal szemközti) települést csatoltak el Magyarországtól – ez tette lehetővé később, 1992 októberében, hogy Dunacsúnnál egy keresztgáttal elterelhessék az Öreg-Duna vizét. 1993. január 1. után mégis a Magyar Köztársaság ismerte el a világon elsőként a Csehországtól elszakadt második Szlovák Köztársaság önálló létét.
A polgári politikusként tetszelgő cseh Benes mindent megtett Sztálin kedvéért, hogy revánsot vehessen a németeken és magyarokon. A nevével összeforrt, 1944 őszén Kassán kihirdetett program előre megítélte a magyarok kollektív bűnösségét és jogfosztását. Az 1947. évi üldöztetések után sokáig, 1952-ig magyar nemzetiségű gyermekek nem járhattak iskolába, és nyilvános helyen, közterületen tilos volt magyarul (és németül) beszélni.
Ennyi sűrített történelmi háttérrel tartozunk mi is megemlékezni északi szomszédunk múltbéli dicsőségeiről. Azt hihetnők, hogy a XXI. századba lépvén, harmadik esztendeje az Európai Unió egyenjogú tagjaiként végre elfeledhetjük a határon túl rekedt, erősen fogyatkozó magyar kisebbség elleni atrocitásokat. De sajnos nem így van! Alig pár éve úgy módosították Szlovákia közigazgatási beosztását, hogy a déli, magyar többségű járásokat betagolták az északi, szlovák lakosságú megyékbe, ami által tovább csökkent a kisebbség parlamenti képviselete; a gazdasági támogatások országon belüli elosztását pedig a települések tengerszint feletti magasságoz csatolták, nyilván a Duna menti síkon élő magyarok hátrányára; se szeri, se száma a magyar iskolák bezárásának, a felvidéki magyarok kulturális, közösségi intézményei diszkriminálásának. Pozsonyban – amely 1541-től 1848-ig Magyarország koronázó fővárosa volt – ma egyetlen anyanyelven tanító, 12 évfolyamos iskolája van a több tízezres magyar minoritásnak; a szlovák nemzeti múzeum kiállításain ezer év történelmét képesek úgy bemutatni, hogy a „magyar” szó nem szerepel a tárlókon, Petőfi márványszobrának kardot emelő karját ki tudja, hányszor törték már le, s hányszor mázolták már Püspöki házfalaira, a dunaszerdahelyi országútra, hogy „Magyarok, takarodjatok a Duna túloldalára!”. A magyar mivoltáért bántalmazott nyitrai diáklány sunyi támadóinál csak a hivatalos Szlovákia tisztviselői és többségi politikusai gyávábbak, akik azzal vádolták meg Hedviget, hogy ő rágalmazta meg a többségi államot.
Mindeközben néhány tény a Duna innenső partjáról. A leggyakoribb magyar családnév a Tóth, csupán a budapesti telefon-előfizetők névsorában húsz oldalt tesz ki a felsorolásuk; antropológiai és genetikai jegyek alapján Szlovákia ötmilliós össznépességének legközelebbi rokonait a magyarországi lakosság alkotja. A szlovák állami címer a hármas halommal és kettős kereszttel a magyar címerből lett átemelve, a nemzeti himnuszuk dallama megegyezik egy Kodály által a Zobor-vidéken gyűjtött magyar népdallal. Az olimpiákon eddig érmet nyert „szlovákiai” sportolók valójában mind magyarként győztek, ellenben a XIX. század ébredő tót politikusai mind a pesti evangélikus gimnázium növendékei voltak. További tapasztalati tények, hogy 1990 óta mindig akkor erősödik fel a szlovák nacionalizmus hangja, ha Budapesten baloldali kormány van, ami automatikusan a magyar nemzeti érdekek gyengébb képviseletét jelenti, minden vonatkozásban és területen. Így van ez most is, hiába nyitotta ki ezúttal – a Benes-botrány és a Sólyom elnököt ért támadások ürügyén – igazmondó száját Gyurcsány.
Korunk talmi országimázsszlogenjei közt így hangzik északi szomszédunké: „Slovakia – heart of Europe”, azaz Európa szíve. Földrajzi és érzelmi értelemben is. De milyen szívű nép az, amelyik így bánik a történelemtől túszul kapott, védtelen kisebbségével?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.