Fedőneve: reform

Szívbemarkoló nyilatkozat a szaksajtóban a Kossuth-díjas Ligeti Andrásé, aki idén köszönt le a Telecom szimfonikusok karmesteri posztjáról. A kiváló művész összegzésként kudarcról beszél: úgy véli, hogy amit éveken át felépítettek az együttessel, s amely teljesítményre a fenntartó is méltán büszke volt, az a megbízatásának végére átalakult. Kerüli a szót, hogy leépülés történt, de végeredményben erről van szó. Meg arról, hogy az átalakuló korszellem egy művészeti együttesnél immár vészesen háttérbe szorította a művészi szempontokat. A bűvszó, mint annyi más területen, a gazdaságosság; az úthenger fedőneve pedig roppant ismerős a napi propagandából: reform.
Újságírói minőségemben volt szerencsém az utóbbi tíz-tizenkét esztendőben némi betekintést nyerni a szimfonikus zenekari élet kulisszái mögé, s így végigkísérhettem e folyamat különböző fázisait. Mit mondjak nem volt lélekemelő élmény. A gondok eleinte egyszerű működési zavarnak tűntek. A szereplők (a kulturális szolgáltatást végzők, a megrendelők és a mecénás-finanszírozók) akkortájt még szinte restelkedtek, hogy a valóságot milyen döcögősen tudják hozzáigazítani a mindenki által vallott eszményhez. Létezett ugyanis egy széles körben elismert értékpreferencia, amelynek lényege az volt, hogy a magyarországi szimfonikus zenekarokra szükség van, ezek az együttesek a nemzeti kulturális kincs részét képezik, s éppen ennyire van szükség belőlük, mint amennyi közmegelégedésre működik. Akkor még senki nem méricskélte a tucatnyi nagyzenekart népesebb európai országokhoz, nem arányítgatta a lélekszámhoz, nem példálózott a fejlett kapitalizmus kultúrviszonyaival. A romlás ott kezdődött, amikor kancsal szemeinket a műveltnek gondolt Nyugatra vetettük.
Akkoriban legfeljebb arról folytak viták, hogy eléggé meg vannak-e becsülve a muzsikusok és karmesterek. Aztán elkezdtek duruzsolni arról, hogy túl sok a zenekar, ennyit nem bír el az ország. A nézettségi, hallgatottsági, látogatottsági adatok ugyan ennek a vélekedésnek gyökeresen ellentmondtak, de a gondolat befészkelt bizonyos reformer agyakba, amelyekben a mindenható gazdaságosság ül a tyúklétra tetején. A büszke-bátor tizedelésnek akadálya volt az is, hogy a fenntartók között egyaránt voltak nagy cégek, városok, illetve az állam által fenntartott zenei együttesek. Pár év alatt azonban áttört e védőburkon a reformer szellem, s úgyszólván minden fronton megindultak a racionalizálások, amelyek többnyire egyszerű létszámleépítést jelentettek. Olyasmit, aminek semmi köze a művészi kvalitásokhoz, és amitől joggal keseredik meg a Kossuth-díjas zenekarvezető szájíze is.
A lopakodó romlás mára normává lett. Korábban legalább muzsikus muzsikusnak nem vájta ki a szemét. Joggal gondolhatták, hogy a fenyegetés valahonnan kívülről jön, a hideg szívű, érzéketlen technokraták világából, miközben a zenészek falanxként őrzik a frakk becsületét. Mostanára ez a falanx ezer helyen ki lett lyuggatva. Hovatovább a művészek soraiban is megjelentek a reformerek, akik nem átallnak beállni a technokrata kórusba: úgy kell nekünk! E tekintetben mérföldkő Fischer Ádámnak, a Rádiózenekar első emberének a nyilatkozata, aki szerint az intézménynek – a Magyar Rádiónak – nem kötelessége fenntartani egy szimfonikus zenekart és egy kórust. S ezt nem a reformer rádióelnök mondja, hanem egy zenekar által meghívott karmester. Megjegyzem, maga a rádióelnök sem mondhatott volna ilyesmit, mert egyszerűen nem felel meg a tényeknek. A közpénzből fenntartott közrádió hatályos közszolgálati műsor-szolgáltatási szabályzatában, a Kulturális és tudományos értékek bemutatása című fejezetben ugyanis szó szerint az szerepel: „Az MR Rt. önálló zenei, művészeti együtteseinek fenntartásával, rendezvényszervezői és kiadói tevékenységével, új művek létrejöttének támogatásával részt vesz a művészeti életben, a kortárs művek és alkotók népszerűsítésében.” S jóllehet nincs nevesítve, hogy ezek közé az önálló zenei, művészeti együttesek közé egy fésűmuzsika-zenekar tartozik-e vagy egy szimfonikus, azért egy karmesternek meg egy rádióelnöknek is ki kell olvasnia belőle, hogy a Rádiózenekar fenntartása az intézmény számára nem lehetőség, hanem közszolgálati kötelem.
Persze tudjuk, hogy történelmileg ez az együttélés miként alakult. A mindenkori intézményvezetőket mindig zavarta picit a művészeti együttesek viszonylagos önállósága. Noha a Magyar Rádió mindennapi életének és műsorszerkezetének szerves részét alkották, a költségvetés lényegében címzett támogatásként, pántlikázott pénzként utalta át a zenekar és az énekkar fenntartására és működtetésére szánt összegeket. Vezetői gyarlóság, hogy időről időre felmerült az elnökökben, miért nem csoportosíthatnának át e jelentékeny összegből ezt-azt az intézmény más, pénzszűkében lévő, neuralgikus területeire. A korábbi elnökök azonban ellenálltak a belső gyarmatosítási kísértéseknek, komolyan vették a szabályzatban foglalt önálló jelzőt. Egy vérbeli reformer előtt viszont nincs akadály. A szervezeti, pénzügyi és műsor-politikai rendszer módszeres átalakításával ez az önállóság lényegében a múlté, a Rádiózenekar és az énekkar immár a puszta túlélésért küzd. Márpedig úgy elég kilátástalan a küzdelem, ha még Fischer Ádám is az ellenlábas (hamis) érveit szajkózza.
Hogy ez a reform mennyire humánus és értékközpontú, jól látszik a tényekből. Az eredetileg hatvannyolc tagú énekkarból heten mentek el a rádióvezetés által felkínált önkéntes távozási program keretében. Egy elhunyt zenekari tag és a három gyeden lévő helyére senkit nem lehet felvenni. Öt kényszervállalkozó munkájára csak ötven százalékban tartanak igényt olyan szolgálatonkénti honoráriumért, amely a töredéke a havi fizetés egy szolgálatra jutó összegének. A zenekarból ketten mentek nyugdíjba – helyettük sem vehető fel senki. Egy tag meghalt – helyette sem. Augusztus végén tíz szerződés járt le: őket és a negyven éve a közrádiónál lévő, most nyugdíjba menő kollégákat a biztonsági őrök világosították fel arról, hogy többet be sem léphetnek a rádióba. Hat nyugdíjas munkájára nem tartanak igényt, így egyes szólamok létszáma a háromnegyedére csökkent, ezért romantikus műsor esetén már nem tudnak helytállni. Műsorfüzet nincsen, foglalkoztatás is alig. A foglalkoztatás a munkáltató kötelessége; viszont felhánytorgatják, hogy keveset dolgoznak, tehát sokan vannak. Találtak egy mindenre elszánt menedzsert, aki harmincszázalékos leépítésről beszél az együtteseknél. Elkeseredésükben a Rádiózenekar tagjai már önkéntesen szerveznek ingyenes koncerteket a Márványterembe, hogy szolgálatszámuk tekintetében ne legyen probléma. És a legragyogóbb gyöngyszem: a hárfás keveset szerepel a darabokban, ezért sürgősen tanuljon meg valami másik hangszert is…
A minap rádiókuratóriumi meghallgatás tárgya is volt az áldatlan helyzet, ahol a rádióelnök – ha az eredeti állapot visszaállítására nem is, de – arra ígéretet tett, hogy a leépítést befagyasztja. Ám ezen az eseményen megdöbbentő körülményekre is fény derült. Például arra, hogy Hiller István kultuszminiszter fél éve nem fogadta a közrádió első emberét, noha az bejelentkezett nála. A mélypontot Pető Iván szereplése jelentette, aki olyan érvekkel próbálta mentegetni a történteket, hogy más területre sem jut elég pénz. Ugyanő mondta Veszprémben az engedély nélküli Rajk László-emlékmű kapcsán: „Demokráciában elfogadhatatlan és megengedhetetlen, hogy művészeti alkotásokról politikai jellegű döntéseket hozzanak.” Pontosan így van.