Félelmetes csend

Lehet-e értelmesen beszélni a családpolitikáról a Harmadik Birodalom hosszú árnyékában? És ha nem, miért nem?

(Köln)

Riadóztatták a népszaporulat jövőjét taglaló statisztikai adatok a német kormányt: a köztársaság lakossága vészjósló ütemben csökken. A többgyerekes családok ugyanis Németországban kivételes jelenségnek számítanak, és felhívják a figyelmet a családpolitika mulasztásaira. Az illetékes minisztérium tervei mellett – mindenekelőtt a bölcsődék és óvodák fejlesztéséről van szó – elsősorban egy attraktív, a televízió képernyőjéről jól ismert asszony szolgáltatja a beszédtémát. Eva Herman két könyvet (Az Éva-elv, Noé bárkájának princípiuma) jelentetett meg, keményen bírálta a nők jelenlegi társadalmi szerepét, elítélte az emancipáció eredményezte szokásokat, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy – amennyiben nem sikerül a családpolitikát a hagyományos vágányra visszaterelni – kihal a német nép.
Már az ok-okozati összefüggésekről széles körű vita bontakozott ki a médiavilág berkeiben. Bombaként hatott a negyvennyolc éves tévébemondó azon kijelentése, amelyet második kötetének bemutatása alkalmából a hitleri Harmadik Birodalom családpolitikájáról tett: „Embertelen időszak volt, egy őrült, veszélyes politikussal, aki pusztulásba vezette a német népet – ezt mindannyian tudjuk. De volt akkor valami jó is, értékek, gyerekek, anyák, családok, összetartozás.”
Ezzel az utalással Eva Herman a nemzetiszocializmus tabutémáinak megbocsáthatatlan területére lépett. Jó példaként említeni a náci Németország családpolitikáját? Az őt foglalkoztató Norddeutscher Rundfunk (NDR) azonnal felmondott neki, a politikusok és a társadalmi szervezetek pedig szinte egymással vetélkedve hurrogták le a túl merésznek tűnő nyilatkozattevőt. (A héten a ZDF televízión került sor újabb kínos közjátékra, miután Herman asszonyt meghívták egy ott sugárzott, népszerű talkshow-ba. Ám mivel a volt bemondónő nem volt hajlandó nyilvános bűnbánatot tartani, a show házigazdája egyszerűen kitessékelte a stúdióból.)
Tegyük hozzá, nagyon sokan anélkül ítélik el Eva Hermant, hogy ismernék a milliós áldozatokat követelő „barna hatalom” családpolitikájának részleteit. „A nemzetiszocialisták akkor jutottak hatalomra, amikor magas volt a munkanélküliség. Az asszonyokat a tűzhely mellé állítva igyekeztek konszolidálni a munkaerőpiacot” – állítja Anette Kuhn, a bonni egyetem professzora. A fiatal házasok a nemzetiszocializmus ideológiájából levezetett szociális juttatásokat élveztek. A kapott „házassági kölcsönt” minden gyerek után csökkentett formában kellett visszafizetniük. Az anya az akkori társadalomban a család védelmezőjének a szerepét kapta. (A náci Németország családpolitikájáról szól keretes írásunk.)
Ezekre a jelenségekre gondolhatott Eva Herman, amikor megtette a történelmi összképet figyelmen kívül hagyó, sőt egyenesen naiv nyilatkozatát. Az ezt követően hangoztatott, a barbár holokausztért felelős náci rendszert elítélő mondatai ezután már leperegtek a bírálókról. Mert kétségtelen, hogy az egyébként sikeres náci családpolitikának létezik másféle olvasata is: az asszonyokat kiszorították a termelésből, hogy azután ágyútöltelékeket produkáló szülőgépekké degradáljak őket. „Minden gyerek, akit az anya világra hoz, egy csata, amelyet népének vív meg – lenni vagy nem lenni!” – hangzott Hitler opusa már 1934-ben.
Az „anyakereszt” kitüntetés kizárólag fajtiszta családok tagjainak járt, azzal a hátsó gondolattal, hogy a „keleti élettér” bekebelezett területeit „árja németekkel” telepíthessék be. A férfi elhagyhatta feleségét, ha az nem volt hajlandó eleget tenni szülési kötelezettségének. Betiltották az óvszerek gyártását, 1943-tól kezdve halálbüntetés járt a terhességmegszakításért. Erőszakkal sterilizálták azokat a nőket, akik állítólag öröklött kórban szenvedtek. A bábaasszonyok és orvosok kötelesek voltak jelenteni az újszülöttek vélt genetikai hibáit – a náci rendszer több mint ötezer ilyen gyereket gyilkolt meg. A nőktől megtagadták az úgynevezett „passzív választás jogát”, így politikai tisztségre nem pályázhattak, az egyetemi hallgatóknak legfeljebb tíz százaléka lehetett csak nő, ügyvédi vagy bírói pályára nem léphettek.
Tehát a nemzetiszocializmus embertelen és cinikus családpolitikája valóban nem alkalmas arra, hogy Eva Herman napjainkra vonatkozó, kihívó téziseit alátámassza – ám mindettől függetlenül nehéz vitatkozni érveivel. Szerinte a nők egyenjogúságáért folyó ádáz küzdelem vezetett a nyomasztó gyerekhiányhoz, az emancipáció egymással ellentétes szerepbe kényszerítette az asszonyokat, a velük szemben megnyilvánuló követelések és elvárások pedig lehetetlenné teszik, hogy az anyai feladatkört ellássák. Akár karrierjükről, akár a konyháról van szó. „A nők, akik rövid fél évszázaddal ezelőtt elszántan és reményteljesen követték a feministákat, ma fáradtak, megkopottak, állandó túlterheltségük miatt sokszor az öngyilkosság gondolatával foglalkoznak” – véli Herman, és a következő magyarázattal szolgál: „Mi, asszonyok áldozatul estünk annak a tévhitnek, hogy be kell bizonyítanunk: mindenre képesek vagyunk. Holott a teremtés által ránk szabott feladatnak megfelelően mi lennénk azok, akik össze tudnánk tartani a családokat.”
A feminizmus zászlóvivőinek azt veti a szemükre, hogy nem élték meg a szülés boldogságát, és nem ismerik a családáldás fogalmát. Követőik anyagi meggondolásból akarják „megvalósítani” magukat, a konzumtársadalom áldozatai, gyerekeik gondozását idegenekre bízzák, feladják az asszonyok és anyák tradicionális szerepét. Pedig a gyerekeken keresztül ismerhető meg az öröm, a szomorúság, a munka, a szeretet, mindaz, ami az életet teljessé teszi. „Az az ember, aki lemond a gyerekről, kénytelen lesz nélkülözni az unokákat is. Félelmetes csendben zajlik majd életének alkonya, gyerekkacagás vagy -sírás, élő impulzusok nélkül. Fájdalmas tépelődés, mély megbánás tölti be napjait.”
Eva Herman ironikusan kesernyés következtetéssel foglalja össze kihívóan provokatív műveinek mondanivalóját: „A feministák harca boldog állapothoz fog vezetni. Húsz év múlva a köztársaságban senki sem lesz munka nélkül – a lakosság hiánya miatt.”