Feljegyzések a bábuk életéről

Deim Pál festőművész születésnapi tárlatáról, az anyag törékenységéről és az értékek maradandóságáról

Soha örvendetesebb tévedést: a művész legújabb tárlatát köszöntésnek szánták a szervezők a 75. születésnapra, s igazi munkabeszámoló lett belőle. Nagyszabású drámai kompozíciók, játékos-szellemes megoldások sora jellemzi a kortárs magyar művészet, a szentendrei konstruktív törekvések folytatója-megújítója, a Kossuth-díjas festőművész, Deim Pál kiállítását.
– Éppen egy éve, amikor az Ernst Múzeumban volt kiállításom, felkértek, hogy rendezzek születésnapi tárlatot az Aulich Galériában is, hiszen a hetvenötödik születésnaphoz csak az idén értünk. Húzódoztam, kínosnak éreztem, hogy ugyanazt az anyagot állítsam ki, vagy régi műveket mutassak be. Azért tettük az időpontot szeptemberre, hogy legyen időm felkészülni. S valóban, mindig érdekelt a nagy méret, most, gondoltam, kipróbálhatok egy-két dolgot. A vasszerkezeteknél Lehoczky János kovácsművész, a fánál egy másik barátom segített. Így történt, hogy a régi, nagyméretű bábu, amely már a hetvenedik születésnapomra elkészült, most végleges alakot kapott, s megszületett a kiállítás nagy központi tárgyegyüttese. A kis képek valamennyivel vidámabbak. A szürke képektől, amelyeket az Ernstben kiállítottam, kicsit megijedtem, igyekeztem váltani, kiléptem a statikus szerkezetek világából, több lett a ferde vonal. Tematikailag is változott a kiállítás az előzőhöz képest, olyan motívumok jelentek meg, mint a Görög táj, a Fürdőszoba vagy a Nagyvárosi Golgota. Akartam egy közös címet a képeknek, amelyet Bergman egyik filmje, a Jelenetek a bábuk életéből ihletett; ez a cím ezt a két különböző világot összefogja. A kiállítótér nagysága, összetettsége pedig lehetővé tette, hogy az eredetileg tervezettnél átfogóbb legyen a kiállítás, hiszen első művei még a hatvanas évek végén születtek.
– A művek két csoportját mintha egy-egy alapmotívum variációi kötnék össze. Újra és újra visszatér a jellegzetes raszter és a bábu, amely képeken, plasztikákon, sőt nagyméretű köztéri műveken is szerepel. Honnan erednek?
– Úgy emlékszem, 1969-ben volt kiállításom a Ferenczy Múzeumban, ott szerepelt alugrafika-sorozatom. Egy építészeti pályázatra kellett készíteni műveket, amelyeken az a finom gesztusokon alapuló megoldás, amely prilepi sorozatomat, a Feljegyzések egy kolostorban-t jellemezte, nem érvényesült, így jelentek meg a nudli formák, amelyek később műveim állandó szereplői lettek. Az első plasztikák is a 60-as évek végén születtek meg. A Golgota, az áldozat, a mártíroknak állítandó emlék témája régen foglalkoztat, így jött létre a győri emlékművem. Az Ernst Múzeumban külön ikonosztázt állítottunk össze a Golgota témáját feldolgozó művekből; az Aulich Galériában nincs annyira kiemelve e csoport, de valóban, itt is szerepelt fél tucat olyan mű, amely a legutóbbi időszakban született.
– Szerepel számos vázlat is az egyik teremben, a másikban egy olyan plasztika, amely üvegből készült. Újabb tervek, újabb anyagok foglalkoztatják?
– Le kell jegyeznem a nagyobb kompozíciókhoz született terveket, mert nem tudok úgy memorizálni, mint Bernáth Aurél, aki hosszú évek után is fel tudott idézni minden részletet. Ami az üveget illeti, azért a kiváló üvegművész Melcher házaspárnak kell köszönetet mondanom, ők ajánlották fel a lehetőséget, technikát, én adtam a pontos rajzi dokumentációt. Különös, szép, nehezen kezelhető anyag az üveg sok izgalmas vizuális történéssel. Sajnos a nekem tetsző világoskék üveg nagyon könynyen reped, így csak a gazdag belső struktúrájú zöld változatban létezik a plasztika.
– Mindenesetre új művek sora született az utóbbi egy-két évben. De mi lesz a sorsuk? És általában a Szentendrén született, születő alkotásoké? Nem körvonalazódik a lehetősége annak, hogy méltó módon reprezentálja őket valamilyen közgyűjtemény?
– Többféle terv volt erre. Az első az, hogy a MűvészetMalomból legyen a festészet múzeuma, a város vezetése ma azonban inkább több műfajú közművelődési intézményként képzeli el a malom jövőjét. A megyei múzeumigazgatóság új központi épületét valahol a castrum mellett szeretnék felépíteni, ha megkapják hozzá a kellő támogatást, de az az érzésem, hogy ott csak a klasszikus anyag kap majd helyet. Ha rajtam múlna, olyan múzeumot hoznék létre, amelyben megjelenhetne az új generáció is. Ez a művészet már nem sorolható igazán a szentendrei művészet fogalomkörébe, hiszen a táj, a város nem jelenik meg benne. Ma inkább Szentendrén élő művészekről lehet beszélni, mindenesetre sok tehetség gyűlt itt össze az utóbbi évtizedekben, műveiket gyűjtenie kellene a városnak is, hiszen a magángyűjtőkkel most még talán lehetne versenyezni, később már nem. Ehhez azonban szakmailag, szervezetileg megalapozott közintézményre, következetességre lenne szükség.
– Hasonló a helyzet a város műemléki értékeivel is. Aggasztó, sőt botrányos, hogyan árasztja el a festők városát a giccs, hogyan tűnik el a jellegtelen vagy hivalkodóan ízléstelen új tömbök mögött a tradicionális építészet. Ön sokáig küzdött az értékekért. Mára feladta?
– Nem adtam fel, ma is mondom a magamét, mint negyven éve. Igaz, történt egy-két kellemetlen dolog az utóbbi időben, amit nehéz megemészteni… Azt hiszem azonban, a művészet, a mű és a kortárs művész annyi mindent túlélt már, hogy bármennyi kellemetlenség ért is negyven év alatt, s bármilyen lehetetlen körülmények közé jutott az, amit tisztelni, becsülni kellene, az értékek túlélik azt a kort, amelyben nem becsülik meg őket kellőképpen. Ennél nagyobb elégtételt mi adhatna?