Félrelépés-kártérítő

Aki valaha is eltévedt abban a labirintusban, amelyet férfi és nő épít lankadatlanul, mármint hogy folyton-folyvást egymásba gabalyodnak, bizonyára őriz magában emléket arról, milyen, amikor a nő vagy férfi olyanon torolja meg korábbi sérelmeit, akinek ezekhez vajmi kevés köze van. „Csalódtam a férfiakban/nőkben” – szól a cigarettafüstbe burkolt kinyilatkoztatás. És amiért egykoron e füstölgőn volt kedvese úthengerként robogott át – megcsalta, kisemmizte és kipasszírozta belőle a szuszt –, ő magától értetődőnek tartja, hogy új párjának ezt kamatostul visszafizesse.
Nehéz megmondani, hogy mindig annyi baj forrása volt-e az efféle „késleltetett” fizetség, de hogy része van annak a káosznak a fenntartásában, amely manapság férfi és nő viszonyát jellemzi, az bizonyos. Abban persze, hogy a szerelmi derivatívák piaca ily szépen virágzásnak induljon, szerepe volt a szexuális forradalomnak, amely ha nem is a gyakori, de az időnkénti partnercserét mára teljesen elfogadottá tette társadalmunkban.
Nem áll szándékomban most ennek hasznáról vagy károsságáról értekezni, csupán arról tudósítanék, hogy az ebből származó feszültségek levezetésére két brit fiatal igen eredeti ötlettel rukkolt elő a minap. Alex Randall és Christian Hunt agyszüleménye a héten zárult londoni Angel Film független mozikat díjazó filmfesztiválon tárult a nagyközönség elé, mivel a sajtóban addig is nagy reklámot kapó kezdeményezésről dokumentumfilm is készült. Ebben a filmben a két imposztort követhetjük nyomon, ahogyan az utcán, a tévéstúdiókban vagy éppen telefoninterjút adva népszerűsítik egyedülálló rendszerüket, amely egyfajta kompenzációs alap a kedvesüket megcsaló urak és hölgyek részére.
Félrelépés-kártérítő.
Miről is van szó? A Cheatneutral névre hallgató szisztéma lényege, hogy bárki, aki kedvesét másvalakivel megcsalja, ezentúl ne bűntudattal, hanem pénzzel fizessen tettéért. Egy megcsalás két és fél fontot kóstál, amelyet szánom-bánom helyett a bűnös a Cheatneutralnak utal át. Alex és Chris vállalkozása azonban nem nyeli le a pénzt, hanem a befolyó összeget olyasvalakinek utalja át, aki vállalja, hogy hűséges marad, vagy még jobb, soha nem is kezd nővel/férfival, ami ugye tökéletes garancia arra, hogy a nemek közti zűrzavaros állapotokat tevékenységével nem súlyosbítja tovább. A Cheatneutral honlapja (www.cheatneutral.com) élő példával is megvilágítja, miként működik a rendszer: „Steve és Lisa egy vakáción találkoztak Spanyolországban, és hamar egymásba zúgtak. Ugyanazon év karácsonyán egy munkahelyi bulin Steve leitta magát, és kétséget kizáróan nem egyszer megcsalta Lisát munkatársával, Cherivel. [Steve] a Cheatneutralnak csekély 2,50 fontot fizetett, és ezt a pénzt mi beruháztuk Alexba, aki agglegény, és kilátása sincsen arra, hogy partnert találjon. Cserébe Alex vállalta, hogy egyedülálló marad.”
Őrültség? Persze hogy az, de a geg kiötlői szépen el is magyarázzák, hogy kezdeményezésük valójában szatíra, és semmi köze a párkapcsolatok rendbetételéhez. Egy látszólag egészen más területen működő, ám alapelveiben hasonló rendszer tarthatatlanságát figurázzák ki ezzel. Nevezetesen a szén-dioxid-kereskedelem és -kompenzáció ötletét és gyakorlatát. Ez a rendszer Európában úgy működik, hogy a szennyező ipari tevékenységet végző vállalkozások bizonyos kvótát kapnak arra, mennyi szén-dioxidot bocsáthatnak ki az adott évben üzemeikből. Ha a meghatározottnál kevesebbel szennyezik a levegőt, akkor „feleslegüket” a piacon értékesíthetik, ha többel, akkor a többletmennyiséget meg kell vásárolniuk olyasvalakitől, aki az előírtnál kevesebb kibocsátással is beérte. Az ötlet lényege, hogy a kvótát átlépőket büntesse (ez nekik pénzbe kerül), a megengedettnél kevésbé szennyezők pedig jól járjanak (ők pénzt nyernek így).
Egy gond van csak a rendszerrel: a gyakorlatban nem csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást. Valamilyen szinten persze anyagilag érdekeltté teszi az ipart abban, hogy a környezetet kevésbé szennyezze, de a tapasztalatok azt mutatják, olyan játékról van szó, amelynek során az összes kibocsátott mennyiség nem csökken. Ahogy a Cheatneutral kiagyalói fogalmaznak: „A Cheatneutral alapjaiban rossz módja annak, hogy kapcsolataidban a problémákat megoldja. A szén-dioxid-kompenzáció alapjaiban rossz módja annak, hogy a klímaváltozás problémáját kezelje.”
Hogy ez utóbbi problémára én is egy élő példát említsek, elég felidéznem Al Gore egykori amerikai alelnök és újabban lelkes környezetvédelmi aktivista húszszobás és nyolc fürdőszobás kastélyát, amely több elektromos áramot fogyaszt egyetlen hónap alatt, mint egy átlagos amerikai háztartás egy év során. De nincs baj, mert egy cégen keresztül a környezettudatos Al Gore megvásárolja a saját kvótáját, a cég ezt az összeget olyan vállalatokba fekteti be, amelyek környezettudatos technológiával kevesebb szén-dioxidot bocsátanak a légkörbe, mint ha nem környezettudatos technológiával dolgoznának. Mindenki jól jár, Al Gore – aki szabad idejében dokumentumfilmet forgat a globális felmelegedésről (Kényelmetlen igazság) – lelkiismerete megnyugszik, házát pedig továbbra is kedvére fényárba boríthatja. Még jobb, hogy a cég, amely a hollywoodi sztárok és egyéb híres környezettudatos emberek szén-dioxid-kompenzációs vásárlásait is intézi (merthogy ebből is divat lett), nem másé, mint Al Gore-é.
Kedves Alex, kedves Chris, lehet, hogy mégis van ebben valami okosság?