Egyetemista korunkban sokszor elszavaltuk Tornai József emblematikus költeményét, amelynek egyik sora: „a nagyváros beleiben, ha látnál most, anyám”, mindennél hívebben kifejezte az életformaváltás tragikumát.
– A vidéki ember rémületét írtam le így. Gyermekéveim a fővárossal tőszomszédos Dunaharasztiban teltek. Apám gyakran behozott a fővárosba, ami csodás élmény volt. Harminckét éves koromig vidéki voltam, aminek nagy előnye, hogy Budapestet a maga teljes és tökéletes szépségében látod, ha olykor megfordulsz benne. Ha beköltözöl, akkor ez eltűnik. Olyan, mint a kép a lakásod falán, amit, legyen bár remekmű is, két év után már nem látsz, a vendég viszont észreveszi, ezért kell néha más szemével nézni a dolgokat. Az egyetemen én még jártam Füst Milán esztétikaóráira, akinél állandó visszatérő motívum volt, hogy az ember vegetatívája a változatosságra épül fel. Nemes Nagy Ágnesnek is van egy remek esszéje arról, hogy a vers kompozíciója voltaképpen az energia, a szerkesztés pedig az energiamennyiségek szabályozása. Ady óriási energiával kezdi a versét, a közepén kicsit lejjebb ereszkedik, s a végére újra felível. Én inkább azok közé tartozom, akik kis energiával kezdik a verset, s fokozatosan szabadítják fel az erőt.
– Ön egyszerre elementáris és poeta doctus típusú költő. Hogyan él együtt valakiben egyszerre kétféle alkotói alapállás, ha lehet erre egyáltalán válaszolni?
– Szabó Lőrinc, József Attila, Móricz, Baudelaire, Flaubert művein érlelődtem olvasóvá. Nyitott szemmel jártam a földön is. Egyszerre voltam csepeli betanított munkás és magánúton egyetemi hallgató, aki Füst Milán esztétikáján nevelkedik. Ennek köszönhettem, hogy megúsztam a helyiérdekű marxista oktatást. A párttitkár kérdőre vont, hogy miért nem járok a gyári szemináriumra, erre bevallottam, hogy egyetemista vagyok. Nagyszerű. És ott tanultok marxizmust is? Hogyne, nagyon is – mondtam, s igazat szóltam, hiszen Füst Milán úgy szidta a marxizmust, mint a bokrot.
– Számos kiváló könyv és a diktatúra enyhülése után megtört a jég, s ön tizenegy évig a Kortárs szerkesztője volt. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint azokban az években mindenki konformista volt, aki nem lett öngyilkos. Ön hogyan élte meg ezt?
– Ez butaság, mert volt, aki konformistává lett, volt, aki nem. A Kortárs akkori szerkesztői, többek között Páskándi Géza, Fodor András, Orbán Ottó, Kulcsár Szabó Ernő akkor független értékítéletre törekedtek. Magam is, először a vers-, majd az esszérovat szerkesztőjeként, esztétikai szempontú döntéseket hoztam. Az más kérdés, hogy bár cenzúra nem volt, cenzor igen, mégpedig a főszerkesztő személyében. A végső döntés joga az ő kezében volt, aki rendszeresen találkozott Aczél elvtárssal is.
origo.hu
Lezárt utca, nagy tömeg Dubicsányban: kivágják az ország karácsonyfáját - videó
